Igen, újra megjelenik Fazekas József japán kardokról írott könyve, amely – most nézem csak a korábbi bemutató cikkünket – 2009-ben jelent meg először, de sokan bizony azóta is keresik. A második kiadás ráadásul bővített képanyaggal rendelkezik. Ami a részleteket illeti, íme az adatok a honlapról: ára 7800 Ft + 600 Ft postaköltség lesz. Előrendelhető 2015. augusztus 6-ig, így kedvezményesen 7000 Ft + 600 Ft postaköltség lesz az ár. Előrendelés kizárólag az alábbi email-címen lehetséges: japankard@gmail.com. Előrendeléskor pontos címet és telefonszámot kell megadni, illetve jelezni, hogy kérünk-e dedikálást. A szállítás utánvétes csomagként, vagy csomagként banki utalással is lehetséges. A várható megjelenés (és postázás az előrendelőknek) szeptember eleje. A könyv oldalán ízelítőt is találsz.
Zajlik az élet, itt a nyár! Az ország késesei, kovácsai és fegyverművesei Június 20-án, szombaton 10 órától ismét összegyűlnek Székesfehérváron a Skanzenben (Rác utca). Késes szempontból a legérdekesebb a kiállítás, az ezzel összekötött szokásos megmérettetés, de leginkább a kirakodóvásár lesz. Minden késbarát kedvére gusztálhatja, kézbe veheti, összehasonlíthatja a kínálatot (hogy aztán a családi békét próbára téve újabb darabbal bővítse gyűjteményét), megismerkedhet személyesen is a mesterekkel.
A menetrend a szokásos: késes és kézműves kirakodóvásár, színpad folyamatos és változatos műsorokkal, foglalkozások gyerekek számára. Idén is nyitva lesznek a Skanzen portái, melyek udvarán vagy a házban is érdekes látnivalókkal várják az érdeklődőket.
Kovács bemutató, borbélyműhely, ólomkatona-öntés, az I. András Lovagrend bemutatói, a juhászmesterség mélységeinek megismerése – csak hogy pár érdekesebbet említsek.
A résztvevők listája – szigorúan ABC sorrendben (tájékoztató jelleggel, nem feltétlen a teljes és végleges a lista):
Baráth Attila (Pető László unokája)
Belencsák István
Berényi Sándor
Bozóki László
Csigi András
Diós Tibor
Fazekas József
Flaschner Kálmán ifj.
Jeneses József
Juhász József
Kertész Attila
Kocsis Ferenc
Kovács András
Kovács Miklós
Kováts Károly
Lovász Gyula
Madaras János
Máté László
Misányi László
Nagy Csaba
Nagy István
Nagy Zoltán
Németh János
Palcsesz Imre
Papp Mihály
Rabi Tamás
Sándor Gábor
Sánta Gyula
Szabados Károly
Szabó András
Szalontai István
Szántó Szabolcs
Tóth Árpád
Tumpek Ferenc
Vaclav Spicák (alapanyagok)
Varga Tamás
Zsinkó István
Mindenkit szeretettel várnak a szervezők és a kiállítók! Jó szórakozást!
Nem, a címben a XII. nem a kerületet jelöli (merthogy az a kilencedik), hanem a Nemzetközi Késkiállítás és Vásár idei, 2015-ös kiadásának a sorszámára utal. Bizony, bizony: már a tizenkettedik.
A kiállítók idén:
Berényi Sándor, Bernharndt Pieber, Császi Zoltán, Dhan Olbricht, Drinóczi György, Fazekas Gábor, Fazekas József, Hans Weinmüller, ifj. Nagy István, Jakab Imre, Jeneses József, Juhász József, Kertész Attila, Kocsis Ferenc, Kovács Miklós, Lovász Gyula, Madaras János, Misányi László, Nagy Csaba, Németh László, Palcsesz Imre, Pap Mihály, Porpáczy Zsolt, Rabi Tamás, Sándor Gábor, Szabados Károly, Szabó András, Szálkai Róbert, Szántó Szabolcs, Tóth Árpád, Vaclav Špiczak, Vojkó Csaba.
Az előző évekhez képest szinte csak a dátum változik: idén szeptember 26-27, nyitva szokás szerint szombaton 10-18.00, vasárnap 10-16.00 óráig, a belépő még mindig 500 Ft, 14 év alatt pedig még mindig ingyenes.
A kiállításon kapható lesz A japán kard magyarul c. könyv új kiadása is, amely az elsőhöz képest már bővített képanyaggal rendelkezik. Aki szeretné, a szerzővel (Fazekas József, Pyraster) is dedikáltathatja majd. Íme némi ízelítő az új, igencsak látványos képekből.
Róbert barátunk a hétvégén készítette ezt a kiváló buskraft eksön videót, amelyben megdolgoztatja SÁMÁN Bozótműves modelljét.
Szép munka volt, nem is tudom, vajon ki izzadt meg jobban.
Nemrég késdobálás közben hirtelen belém vágott (na, nem a kés, de a biztonságról azért majd lásd alant), hogy erről a témáról még egyetlen cikk sem jelent meg a Késportál blogján – ez pedig mégsem járja, úgyhogy íme!
Merthogy késdobálni jó, késdobálni hasznos és egészséges. Először is: a szabadban vagyunk, egyfolytában sétálgatunk ide–oda meg oda–vissza, tehát eleve olyasmit teszünk, amit Schobert Norbi is csak megsüvegelne. Közben ráadásul hétköznap egyáltalán nem használt mozdulatokat, mozgásokat végzünk, tehát igencsak egészséges a testnek. Továbbá tökéletesen ki is kapcsolunk, de úgy, hogy közben erőteljesen koncentrálunk, tehát egészséges a szellemnek is. Komolyan, leginkább a golfozáshoz hasonlíthatnánk, csakhogy azzal ellentétben a késdobálás a dobókések megvételén túl egyszerűen nem kerül semmibe. Persze villogni sem lehet vele annyira, mert a társadalmi presztízse (értsd: sznobizmusfaktor) nulla, és ha netán profivá válnál, akkor sem leszel olyan gazdag belőle, mint a golfból Tiger Woods. (Mondjuk, ha cirkuszba mész dolgozni, akkor a tiger meglesz, amatőröknek meg ott a woods. Bocsánat…)
Kés
Kezdjük azért egy gyors dobókés-összefoglalóval, hátha szükség van rá. Először is: valamilyen szinten persze a legtöbb késsel, bicskával lehet dobálni, legfeljebb majd hamar tönkremegy. A kifejezett dobókésnek a leggyakrabban nincsen éle, mert egyrészt minek, másrészt nehezítené a stabil hegyfogást, harmadrészt pedig előbb-utóbb úgyis megsérülne. Kellemesen egyenletes a súlyelosztása, hogy jól tudjon forogni. Általában nincs rajta markolatpanel, mert ez sokáig úgysem bírná a kiképzést: az erős rezgések, ütődések, be- és rácsapódások garmadáját. Fontos a hegy: úgy legyen jó behatolóképessége, hogy egyben minél erősebb is legyen. Az egyetlen ugyanis, ami a hegyre nem veszélyes, az a céltábla fája. Ebben és e körül körül azonban számtalan egyéb veszély leselkedik a késhegyre: eltalálhatja a már a táblában álló másik kést, lehet odabenn rejtett szög, leeséskor-elrepüléskor pedig kavicsok, kövek, sziklák csorbíthatják. A dobókések hegye általában a kés hossztengelyére szimmetrikus, azaz nagyjából lándzsahegy vagy ennek valamilyen variációja – ez persze nem jelenti azt, hogy más hegytípussal ne lehetne dobálni. A választék nagy: a modelleket illetően ízlés szerint válogathatunk a szimmetrikus, lándzsapengéjű késektől (címkép) az alant látható hagyományosabb, leginkább bowie-ra hajazó formákon át mindenféle nindzsa- és zombifilmekbe illő szörnyedelmekig.
Itthon a legkönnyebben a Herbertz dobókései elérhetőek, méghozzá elég nagy választékban és változatos méretekben. Az ismertebb márkák közül méltán népszerűek Gil Hibben és a Cold Steel dobókései. Általánosságban elmondható, hogy mivel a búvárkésekhez hasonlóan a dobókések sem az épp aktuális csúcs- és divatacélokból készülnek, elég barátságos árakon juthatunk hozzájuk.
Technika
A dobókés nem kilőtt nyílvessző, hogy egyenesen röpüljön (a filmekben persze általában így tesz, csak ennek nem sok köze van a valósághoz): a kést dobjuk, ettől pedig az eldobott kés a teljes röppályáján a hossztengelyén forog. (Bizonyos késtípusokat egyébként nem hagyományos fogásmóddal, bizonyos távolságon belül nem lehetetlen forgás nélkül dobni, de ez nem a kezdők kiskátéja témája.) Az eredményes találathoz – tehát hogy a kés merőlegesen beleálljon a céltáblába – az kell, hogy a röppálya legeslegvégén, azaz becsapódáskor a kés e forgásában éppen a hegyével előre nézzen. Ahhoz, hogy ezt elérjük, pont a szükséges távolságról pont a megfelelő erővel kell a kést eldobnunk – ennyi az egész. Minél távolabbra állunk a céltáblától, annál hosszabb lesz a röppálya, és azon annál többet fordul a kés – természetesen annál nehezebb is mindezt kiszámolni és célba találni.
A fentiek alapján kezdésnek két alapvető dobásfajtával foglalkozzunk: a félfordulatos és a teljes fordulatos dobással. Ezek már tökéletes késdobálás-élményt adnak – a másfél, a két vagy annál több fordulatos dobáshoz már nem csak komolyabb gyakorlat, de megfelelően egyre nagyobb kés is kell, hiszen az ilyen dobásokhoz szükséges távolságokon kisebb tömegű, rövidebb késeket már nem lehet kontrolláltan dobni – illetve csak lesz, ami lesz alapon, ez viszont nem késdobás, hanem késhajigálás, és olyat mi nem teszünk. Ami a kés helyzetét illeti, tisztázzuk: a kés pengéje függőleges helyzetben van (mintha vágnánk). Rengetegféleképpen lehet ugyanis dobni: vízszintesen fekvő kést függőleges lendítésből (légycsapó), vízszintesen fekvő kést oldalról (frizbi, illetve tenyeres és fonák), tenyérbe simuló tartásból (ezt kiskorunkban mi valamiért indiánnak hívtuk), alulról fölfelé lendítve, nekifutásból, ugrásból… – ha az alapok jól mennek, akkor majd már azt csinálsz, amit akarsz, de kezdeni így kezdj.
A félfordulatos dobásnál a kést a hegyénél fogjuk, elengedéskor a markolat néz előre, a kés 180 fokos fordulat után áll a céltáblába. Az utóbbihoz ilyenkor állunk a legközelebb: a kés és a karunk hosszától, illetve a technikánktól függően egy-másfél-két méterre. A tökéletes dobásnál a kés merőleges a céltáblára. Ha nagyon fölfelé mutat, túl messze voltunk és lépjünk egy picit közelebb, ha lefelé konyul, akkor pont fordítva. A stabil helyzet érdekében dobáskor a késsel ellentétes oldali lábunk van elöl.
A teljes fordulatos dobásnál a kést a markolatánál fogjuk, elengedéskor tehát a hegy néz előre, majd 360 fokos fordulat után ugyanígy is áll a céltáblába. Ennél a dobásnál már távolabb állunk a céltáblától, mint a félfordulatosnál, tehát 2-4 méterre. Gyakorlás, a távolság belövése során hasznos lehet a földön egy-egy a cipőorral húzott csíkkal, esetleg faággal jelezni azt a távolságot, ahová a fél- és teljes fordulatos dobásnál az elöl lévő lábunkat helyezzük: egy csomó időt és rontott dobást megspórolhatunk ezzel. A félfordulatos dobásnál még nem olyan lényeges, de minél távolabbról dobunk, annál hasznosabb lehet a felsőtest elfordítása is, azaz hogy nem csak a karunkat emeljük, de vállunkat is hátravisszük, így adva nagyobb lendületet a késnek.
Fontos, hogy a kést bármilyen dobásnál, tehát akár a hegyénél, akár a markolatánál határozottan, stabilan fogjuk meg. Ha ugyanis nem fogjuk meg rendesen, hanem két ujjal éppen csak összecsippentjük (kezdők gyakori hibája), nem tudunk majd elég erőt és határozott irányt adni neki. A fenti fogásmód a dobás indításánál ráadásul egy a vállunk mögött lazán lefelé lógó kést ad, amely eldobva túlságosan gyors, azaz kontrollálatlan pörgésbe kezd. A kezünket könyökből behajlítva emeljük nagyjából a fülünk magasságában a fejünk mögé, és innen indítva határozott, lendületes, egyenes vonalú mozdulatot tegyünk. Ha gyakorlottabbak leszünk, akkor már más pozíciókkal is kísérletezhetünk, de a kezdők hamarabb eredményesek lesznek, ha a tenisztenyeres jellegű oldalsó mozdulatokat egyelőre hanyagolják.
A jó, lendületes, ellenőrzött dobás érdekében a szilárdan tartott kést akkor engedjük el, amikor a karunk még épp nem egyenesedett ki teljesen, de a késsel együtt már majdnem a célra mutat. Kezdők gyakori hibája, hogy azt hiszik, a késnek eleve pörgést kell adni, és ezért elengedés előtt egy kalapácsütésszerű, lefelé irányuló csuklómozdulatot tesznek, ami fölöslegesen meg- és túlpörgeti a kést, és ellenőrizetlen, véletlenszerű becsapódást ad.
Praktika
Érdemes nem egy, hanem egyszerre két vagy három vagy akár még több ugyanolyan késsel dobálni. Így természetesen kevesebbet kell oda-vissza mászkálni, de ez nem csak kényelmi szempont, hanem technikai előny is. Hiszen az első dobás után nem kell ellépnünk, elmászkálnunk a késünkért, s ha ez a dobás nem volt tökéletes, a második vagy a harmadik dobást a szükséges apró távolság- és testhelyzet-korrekciókkal sokkal pontosabban és hatékonyabban végezhetjük el. Így pedig gyorsabban jön a siker, tehát élvezetesebb lesz a késdobálásunk. Igen hasznos, ha a markolatot befestjük vagy betekerjük valamilyen élénk színű anyaggal (szigszalag vagy parakord): aki még nem tapasztalta, nem is gondolná, milyen ügyesen tud a dobókés megbújni, eltűnni a növényzetben vagy a földben.
Kis kitérő
A kiskáté írása kapcsán előjött egy korai késdobálás-emlékem is. Az én generációm a középiskolában még rendszeresen járt mezőgazdasági munkákra, így például a mi gimink szüretelni a Sasad MGTSZ-be. Olyankor a kedvenc játékunk az volt (sokszor persze a munka helyett is), hogy a sorok között egymással szemben felállva, az otthonról a szüreteléshez hozott mindenféle késekkel egymás lába mellé dobáltunk. Ha a kés rendesen belelállt a földbe, a találat érvényes volt, és az ellenfélnek azt kihúzva a helyére kellett tennie a lábát. Aztán ő dobott vissza. A cél az volt, hogy váltott oldalra dobálva, a másikat egyre nagyobb terpeszre kényszerítve odáig spárgáztassuk őt, hogy fel kelljen adnia. Közben azonban, ha ő érvényesen elém, az én terpeszem középére dobott, akkor joga volt visszamenni alapállásba. Volt ott mindenféle kés: a nagymama konyhafiókjából kiemelt zöldségpucolótól a búcsús bugylin át a lengyel svájcibicskáig. Mivel – mint anno a párbajoknál – mindig a megállapodás szerinti késsel kellett dobni, kiváló dobóiskola volt ez mindannyiunknak – beleértve a lányokat is, akik természetesen sokkal tovább bírták a spárgát, és ez nekünk, fiúknak persze jelentős technikai hátrányt jelentett, de minket ez egyáltalán nem zavart, hiszen bennünket meg bőven kárpótolt az ő terpeszes látványuk. A felnőttek persze tiltották a játékot, de az illegalitás meg az ártatlan erotika csak még édesebbé tette. Ja, és valószínűleg ésszel csináltuk, mert sosem sérült meg senki.
Céltábla
Először is: élő fába ne dobáljunk. Amúgy pedig igen, az anyag legyen: fa, fa és fa. Bármi mást el lehet felejteni, a legkeményebb szivacs/polifoam is túl puha, a kés túl mélyre hatol benne vagy simán átmegy rajta, plusz seperc alatt miszlikre is szedi. A céltábla gyakorlattól függően legyen legalább 50-60 cm széles vagy átmérőjű, és minél vastagabb is, mert a kés erősen roncsol, illetve a vastagság növekedésével arányosan csökken a becsapódó kés által keltett zaj erőssége is – kevésbé lesz morcos a család vagy a szomszéd. A rosszul becsapódó kés amúgy is jó nagyot kong – a kevésbé toleráns környezetnek legyen elég ennyi. (Aki dobál, tudja: a jól becsapódó kés a hangjával is jelez. Tompa, rövid hang ez, amely ugyanúgy vidítja a lelket, mint az arra fogékonyakat mondjuk egy desmós Ducati vagy egy klasszikus nyolchengeres amerikai blokk hangja.) Forma: ha a céltábla nem kerek vagy négyzetes, hanem hosszúkásabb, téglalap alakú, akkor inkább függőlegesen állítsuk föl, ugyanis dobáskor a kar hátulról előre, fentről lefelé történő mozgásának eredményeképp a dobások a céltábla közepéhez viszonyítva a vízszintes tengelyen sokkal pontosabbak, miközben a magasságot már nehezebb tartani, így ott jóval nagyobb a szórás. A legjobb egy legalább 60-80 cm átmérőjű, 20-30 cm vastag fatörzs-korong. Persze ideig-óráig már egy kidobásra szánt ajtó is megteszi. Az OSB-lap önmagában nem ideális, vagy csak több rétegben, ugyanis a nagyobb tömegű dobókések meglepően hamar szétbontják, lyukat törnek belé. Ráadásul túlságosan rugalmas is, ezért eleve nagyon rezgésmentesen kell rögzíteni, különben egyrészt irgalmatlan hangja van, másrészt berezeg és emiatt sokkal nehezebben áll bele rendesen a kés, plusz jóval erősebben (tehát veszélyesebben) pattan vissza.
Jó, ha a céltábla mögött nem szabad tér van, hiszen a mellette elsuhanó kés elég messzire repülhet, s ha majdnem vízszintesen a földbe is belecsúszik, amin ráadásul növényzet is van, ember legyen a talpán, aki megtalálja. (Céltábla mögötti „késfogónak” viszont már jöhet az OSB.) Ha a terep, amelyen viszonylag rendszeresen dobálunk, köves, akkor megéri megtisztítani, mert számos csorbulást és bosszúságot takaríthatunk így meg.
Biztonság
A legfontosabb. A késdobálás ugyanis sokkal veszélyesebb üzem, mint amilyennek látszik. Nagyon csúnya balesetek történhetnek, ha figyelmetlenek vagy óvatlanok vagyunk. A rosszul becsapódó kés a céltáblához képest nagyon széles szögben és meglepően nagy távolságra tud el- és visszapattanni: akár hiszed, akár nem, egészen vissza a dobóig is, simán. Ez azt jelenti, hogy nem csak a dobás előtt és alatt kell a feladatra koncentrálnunk, hanem utána is, mert bizony még akármi is megtörténhet. Éppen ezért érdemes lehet a félfordulatos helyett előbb a teljes fordulatos dobással kezdeni: így valamivel távolabb állunk a céltáblától, ami eleve biztonságosabb, plusz több reakcióidőnk is marad. (Ráadásul egy kezdőnek a hegye helyett a kés markolatát is jóval biztosabb érzés fogni.) Ugyanezen okokból alaptörvény az is, hogy a társak és a nézelődők (mert ha dobálni kezdesz, akkor rögtön jönnek a nézelődők, a kipróbálni akarók, és persze a gyerekek) csakis a dobó mögött állhatnak, és ugyanúgy figyelniük kell, mint a dobónak. Nincs dumálgatás, cigizgetés, cigánykeregezgetés: aki ott van, annak folyamatosan figyelnie kell. Ha nem akar figyelni, vagy közben mást is csinálna, akkor ne legyen ott, hanem húzzon jóval messzebb, ennyi. Nagyon hasznos továbbá, ha nem strandpapucsban vagy túraszandiban dobálsz, hanem valamilyen zárt cipőben – nyilván nem kell rögtön fémbetétes munkavédelmi bakancsra gondolni, de a fedetlen lábujjakhoz meg lábfejhez képest még egy klasszikus vászon Converse is sok mindent felfoghat a gumiorrával meg a rengeteg fém fűzőlyuk-gyűrűvel.
Caveat emptor
Végezetül egy szintén fontos dolog, kéretik a kiskátét ennek figyelembevételével forgatni: a fenti írás kizárólag a saját tapasztalataimon, tanulságaimon és elemzésemen alapul, amelyeket szépen átgondoltam és leírtam. Semmi kizárólagos igazság, semmi egyedül helyes út – másnak más és máshogy is bejöhet. De ha kezdő vagy és így csinálod, akkor ígérhetem, hogy mindez garantáltan működik, és még baleset nélkül is megúszod. Némi gyakorlással pedig már biztosan fogsz úgy dobni, mint ez a tizenegy éves kiscsaj.
Mert a Mikulás, az nekünk a vajdahunyadvári céhes kiállítás és vásár is a Ligetben.
Aki nem tudná, mindez a vár a román szárnyában, azaz a kapu után az udvarban rögtön balra, a Jáki-kápolna melletti kerengőből nyíló díszteremben lesz, méghozzá december 5-én, 9.30 és 17.00 között. A belépés, mint mindig, ingyenes.
A Céh életében a tavalyi vásár óta történtek változások: a régi Magyar Késmíves Céh Fazekas József lemondása miatt jogutód nélkül megszűnt. A régi tagok egy része úgy gondolta, hogy folytatják tovább, így ők megalakultak Magyar Késműves Céh néven, amit a bíróság már be is jegyzett. A hétvégi közgyűlésen csatlakozott hozzájuk Tumpek Ferenc és Jakab Imre és tagjelölt lett Kelemen Attila. A tagok listája:
Császi Zoltán
id. Nagy István
ifj. Nagy István
Jakab Imre
Jókai Atilla
Kocsis Ferenc
Kovács Zoltán
Lovász Gyula
Marek Csaba
Nagy Csaba
Palcsesz Imre
Pap Mihály
Rabi Tamás
Szabados Károly
Szabó András
Szálkai Róbert
Szántó Szabolcs
Tóth László
Tóth Árpád
Tumpek Ferenc
EB ide, meccsek oda, néha azért tessék felállni a tévé elől. Szombaton pedig nem is kell gondolkodnod, hova menjél: friss levegő, vásári forgatag, programok, de főleg: kés és bicska, ameddig a szem ellát!
10:00–10:30 – A Fesztivál megnyitjója, emléktábla felszögelése
10:30–18:00 – Kinyílnak a Rác utca udvarai
– míves kések, bicskák, tőrök, szablyák
– kovácsolási bemutatók
– vásári forgatag
– térzene, népi gyermekjátékok
Amíg te a kínálatot mustrálod, a készítőkkel beszélgetsz és viaskodsz magaddal, hogy kell-e neked egy újabb bicska (igen, barátom, kell, hát amit tavaly vettél ugyanitt, az szarvasagancsos volt és Révész, ez meg itt a kezedben szaru és Kocsis, nem is értem, hol itt a kérdés), addig a család a következő programokat nézheti a színpadon:
10:00 – I. András Lovagrend bemutatója
11:00 – “Szerencsés Tóbiás” gyermekelőadás
11:00 – Solymászok látványtábora, közönségtalálkozó
12:00 – 13:00 – Ebédszünet
13:00 – I. András Lovagrend bemutatója
14:00 – Solymászbemutató
15:00 – “Szoknyamesék” gyermekelőadás
16:00 – Térzene a 3FALU Bandával, gyermekjátékok
17:00 – Késes zsűri eredményhirdetése
17:30 – 3FALU Táncműhellyel Tűzugrás és táncház
18:00 – A Fesztivál bezárása
S hogy tudjad, mire készüljél, és hogy könnyebben célra tarthass, íme a résztvevők listája:
Szabó András kovács
Kocsis Ferenc késes-kovács
Sánta Gyula késes
Nagy Csaba késes
Szántó Szabolcs késkészítő-fegyverkovács
Tóth Árpád (Révész) késes
Palcsesz Imre késkészítő
Rabi Tamás késkészítő
Tóth László késkészítő
Nagy István késes
Kovács Miklós késkészítő
Boznánszky László késes
Szabados Károly (Puli) késkészítő
Fazekas József (Pyraster) késkészítő-fegyverkovács
Kelemen Attila késkészítő
Dinnyés Gyula késes
Hársing Tamás késes
Diós Tibor kovács
Kováts Károly kovács
Zsinkó István kovács
Varga Tamás késes
Madaras János késes
Lovász Gyula késkészítő
Misányi László késes
Papp László (Dixon) késes
Nagy Zoltán késes
Jeneses József késkészítő
Csémy Zoli alapanyag kereskedő
Kemény Béla késes Sándor Gábor késkészítő
Baráth Attila-Pető késes késkészítő
Flaschner Kálmán borotva készítő
Berényi Sándor késkészítő
Tumpek Ferenc késkészítő
Máté László késkészítő
Budai Sándor diszkoszkészítő-kovács
Kovács András szamurájkard készítő-kovács
Belencsák István késes
Szardínián élő éltársunk kis színes összefoglalója a szárdok hagyományos bicskáiról, szubjektív megközelítésben. Remélem, mindenkit kiragad kicsit a fejesgörbe – Cold Steel – kínai másolat háromszögből, hogy újra felfedezze ezt a mellőzött vonalat. Olvassátok szeretettel Vadász Zsolt (Geonauta) sorait.
Sokan, sokféle kitekintőt írtak már egzotikus tájakról, mediterrán szigetekről. Én most egyedi megközelítésben próbálok bemutatni egy földközi-tengeri szigetet, Szardíniát, méghozzá a kései által.
A sziklás hegyvidéki táj és a szinte csak legeltetésre alkalmas köves földterületek a pásztorkodás, kecske- és birkatenyésztés kialakulását eredményezték. Az itt élő népcsoportot szárdoknak hívjuk. Nem merülök el a geológiai, antropológiai vagy egyéb történelmi, régmúlt dolgok kikutatásában, hanem rögvest a késeik bemutatásával kezdem.
Mivel egy elszigetelt (szigetlakó) pásztor nép használati tárgyairól van szó, az egyedi formavilágot sokkal jobban ki kell emelni, mint a fémmegmunkálás magas szintjét. Természetes, hogy elmaradott, primitív körülmények között nem lehet szó komoly acélművességről, ezért a pengék tartóssága, minősége messze alul marad az európai kontinensen megszokottól. Ugyanakkor a pásztoréletben jelen lévő nyélhez szükséges alapanyagok kéz-közelben vannak. Olíva az elegáns színével és erezetével, valamint a különféle szarvak – elsősorban kecske, muflon, de nem utolsó sorban fekete bivaly – kidolgozásukkal, eredeti formájukkal kárpótolnak a penge silány minőségéért. Természetesen itt a régi, még valóban kézzel, saját részre előállított pásztorkésekről beszélek.
50-100 évvel ez előttire, 3.-4. generációra taksálható azon manufaktúrák kialakulása, melyek a közelmúltban késkészítéssel foglalkoztak. Innen kezdve lehet a szárd késeket csoportosítani is. Érdekes, hogy nem a készítő család nevéről, hanem egy adott városról vagy településről kapták a típusneveiket.
Három fő csoportra oszthatjuk őket.
Az első Arburese, ami Arbus városához köthető. Itt a legelhíresültebb manufaktúra a Puscheddu családé. Az apjuktól örökölt késkészítő műhelyt Paolo és Francesco fivérek emelték világhírűvé. A régi műhely ma is tradicionális körülmények között működik, látogatható, berendezett múzeuma is van. Az inkább művészhajlamú testvér Francesco sajnos már nem él, de Paolo egy modernizált üzemben nagy tételben gyártja a kos fejjel jelzett bicska remekeket. Itt már nincs probléma a pengék minőségével sem. A 440-es acél mellett a damaszkolt pengék is helyet kaptak a kínálatban.
A második a Pattadese, természetesen Pattada városából. Alakra kevésbé „hasas” penge, merész, agresszív hegyével inkább szúró fegyverre hasonlít. A szárdok vérmérsékletének megfelelően gyakran találkozunk ezzel a késtípussal rendőrségi jegyzőkönyvekben. A szigeten még a 900-as évek elején is éltek kóbor hegyi rablók, akik szintúgy preferálták a Pattadat. A Pattadese-nek már nincs kiemelt manufaktúrája, a forma megalkotói kihaltak, feledésbe merültek. Ma sok-sok cég gyártja, egyet-kettőt fotóval is bemutatok.
A harmadik fő csoport a Guspini. Funkcióját tekintve ez is pásztorkés, bár az őslakosok történelmük kezdetén csak a szigetre jellemző őrtornyokban éltek, az úgynevezett nuraghikban.
Többek között engem az fogott meg, hogy az alacsony bejáratú őrtorony első belső helyisége egy emelt szintű oldalággal kezdődik. Azaz a lehajolni kényszerülő vendéget a belső térben, az őrt álló családfő fél lépéssel magasabban, kézben tartott termetes husánggal fogadja. A nemkívánatos vendégnek nem sok esélye van. Nos, a Guspini késtípus legrégebbi darabjai ilyen lakótornyokból kerültek elő. Azóta is az egyik vezető, Guspinit gyártó manufaktúra cégjelzése a nuraghi.
Ezzel elérkeztünk a beszámoló siralmasabb részére, a jelenbe, amikor a rablóknak már leáldozott, viszont a külföldiek kirajzottak Szardínia tengerpartjaira, s a tömegturizmus áldásaként szárd bicskák és kések özönlötték el a piacokat. Ha járunk arra, tegyük félre az „újmódi” modelleket! Nincs is olyan üdülőváros a szigeten, aminek ne lenne ma már autentikus, saját késtípusa. Természetesen ezek valamiféle módosításai az eredetiknek.
Nem írok becsmérlő szavakat, de ha tehetjük, menjünk fel az előbb említett városok valamelyikébe, ismerkedjünk meg az áhított késtípus készítőjével és vásároljunk ott! Ha mindenáron piacon akarunk kést venni, keressük azokat az árusokat, akiken látszik, hogy családi vállalkozásban árusítanak. Eredeti, szárd, kézzel gyártott kést azon a pulton fogunk találni, ahol lesz mellette parafa, háziszőttes, bőrdíszmű.
A pult mögött meg az árnyékban a nagyapó figyeli a fiát, a menyét és az unokáit árusítani. Aki csak egy üvegpult mögött kizárólag késeket, bicskákat árul, nagy valószínűséggel délutánonként cimboráival egy garázsban „kis flexszel” és dekopír fűrésszel fabrikálja a turistacsalogató „remekműveket”.
Halihó, Éltársak! Nemsokára itt a hagyományos őszi késkiállítás ideje! Ez lesz a 13., ami ugye szerencsétlen szám (a babona szerint). A mi szempontunkból ez leginkább a családi kasszára és pénztárcákra nézve lehet igaz. Mert ugye nem csak kiállítás, vásár is egyben! Gyertek, nézzétek meg, mivel rukkolnak elő a készítők, mesterek!
A kiállítás a Lurdy-házban, szeptember 24.-én és 25.-én lesz, ismét a II. emeleti aulában. Nyitás mindkét nap 10 órakor, szombaton 18, vasárnap 16 óráig tart a rendezvény. A tavalyi rendkívül sikeres kiállítás után reménykedünk abban, hogy idén is sokan lesztek. (Általában 500 fő látogat el, de az előző évben 600 felett volt az első nap érdeklődőinek száma, vasárnap pedig közel 400-an váltottak jegyet.)
Újra találkozhattok Vaclap Špiczak alapanyag kereskedővel, valamint Dhan Olbricht egzotikus alapanyagaival is. Újdonság Steffen J. Lindner részvétele, aki az európai Belga-kő nagykereskedője. Természetesen a magyar késesek színe-java is részt vesz!
A kiállítók névsora: Berényi Sándor, Császi Zoltán, Dhan Olbricht, Fazekas Gábor, Fazekas József, Hans Weinmüller, Hochstein György, ifj. Nagy István, Jakab Imre, Jeneses József, Kertész Attila, Kocsis Ferenc, Kovács Miklós, Lovász Gyula, Madaras János, Misányi László, Nagy Csaba, Palcsesz Imre, Pap Mihály, Porpáczi Zsolt, Rabi Tamás, Sándor Gábor, Steffen J. Lindner, Szabados Károly, Szabó András, Szálkai Róbert, Szántó Szabolcs, Tóth Árpád, Vaclav Špiczak, Vojkó Csaba.
Az információt köszönjük Fazekas Józsefnek (Pyraster)!
Kohl János barátunk kiváló jó hírt osztott meg velünk: ebben az évben a dél-dunántúli Alsómocsoládon rendezik meg a kés- és fejszehajító Európa-bajnokságot. Nagy elismerés ez a korábbi Rigac kupáknak, a községnek, de az országnak is egyaránt.
Hogy miért Alsómocsolád? A két korábbi, sikeres Rigac kupa okán. Hogy mi a Rigac kupa? Az Alsómocsoládi Sport Egyesület által már kétszer is megszervezett országos kés- és fejszehajító verseny. Hogy miért Rigac? Mert Alsómocsolád a hajdani híres betyár, Rigac Jancsi hazája. A továbbiakban azonban olvassuk az illetékes, Kohl János sorait.
Ezúton is örömmel tudatom minden, a kés- és fejszehajítás iránt érdeklődő emberrel, hogy az elmúlt két év ilyen témájú rendezvényeinek színvonalát elismerendő, az idén Alsómocsolád nyerte el az Európa-bajnokság megrendezésének jogát! A nagyszabású és rangos esemény megrendezésének időpontja 2017. szeptember 1-3., a helyszíne Alsómocsolád.
A legfőbb cél a hazai kés- és fejszehajítók egybegyűjtése egy fesztelen kis dobálgatásra, ismerkedésre, egyáltalán nem kizárva persze a külföldi résztvevőket sem, sőt! Az eseményt a sportág számos kimagasló külföldi képviselője is megtiszteli jelenlétével, eddig 9 országból 60 ember foglalt szállást helyben a rendezvényre. Mind a verseny egésze, mind pedig az egyes versenyszámok az egységes és hivatalos Európai Kés- és Fejszehajítási szabályok szerint kerülnek megrendezésre.
A távolabbról érkező versenyzők valószínűleg már augusztus végén megjönnek, a többiek pedig valamikor 1-én, pénteken, kora délutánig bezárólag. Pénteken délután befejeződik a kötelező regisztráció és az információs csomagok átvétele után a versenyzők megkezdhetik a felkészülést a másnapi versenyre. Ugyancsak péntek délután esedékes a kétévente megtartásra kerülő EuroThrowers taggyűlés is, utána következik a hivatalos megnyitó ünnepség, majd közös vacsora, ismerkedés, szórakozás. Szombaton és vasárnap pedig a verseny és az eredményhirdetések.
Mivel mind a versenyzők várhatóan nagy száma, mind pedig a megrendezésre tervezett versenyszámok sokszínűsége viszonylag nagy, ami képzett versenybírók és rendezők meglétét és aktív részvételét teszi szükségessé, ez úton is kérjük egyrészt a sport iránt érdeklődők jelentkezését a magyar csapatba versenyzőként, másrészt a verseny sikeres lebonyolítását, szakszerű megrendezését elősegíteni kész és képes emberek jelentkezését pontozó bírónak, rendezőnek, önkéntes segítőnek. Az előkészületek aktuális állásáról menet közben rendszeresen tájékoztatni foglak titeket.
További információk: Kohl János, 72/451-727, info@janus-facedfilabrasileiro.com, a Késportál Fórumon, illetve a verseny weboldalán.
Kérem szépen, mi a dátumot felvéstük és igyekszünk is majd ott lenni. Leszel szíves te is így tenni – de akár gyakorolni is kezdhetsz a nevezéshez. Mert ugye miért is ne?
(A képen balra a sokszoros világbajnok és csúcstartó német Werner Lengmüller, jobbra pedig a no-spin és insztinktív világbajnok, és ugyancsak sokszoros csúcstartó cseh Adam Celadin.)
Tavaly ilyenkor foci-EB volt, most azonban semmi ilyes veszély nem fenyeget, ráadásul az idő is csudás lesz, úgyhogy ha nem munka vagy család vagy egészség hátráltat, akkor az égvilágon semmi kifogás nem ér, ha nem leszel ott az év egyik legjelentősebb késes eseményén.
Jacksly barátunk összefoglalója a XIV. Tűzzel-vassal fesztiválról, a YouTube-on megszokott termék- és eseménybemutató videók többségével ellentétben a hírcsatornák „kommentár nélkül“ stílusában. Tehát nincs alatta kötelezően dübörgő Thunderstruck az AC/DC-től, nincsenek benne jópofizó interjúk (de persze csakis a boltomban forgalmazott kések készítőivel), nincsenek benne egyes szám első személy szakértések meg filozofálgatások (csak azért, hogy én is szerepelhessek) – csak az alapzaj, a háttérduma és sok kés és sok bicska.
Naná, hogy tudod, hogy a Lurdy-házban, hiszen ez a legrégebbi, legjelentősebb esemény a hazai késes életben. A fórumon és privátban is többen érdeklődtek, hogy lesz-e, biztos lesz-e, de hát szerencsére a Lurdys kiállításhoz a Gergely-naptárt is igazítani lehetne.
Ahogy fent is látható (ezek a szép, egységes plakátok lassan külön kis kiállítást is megérnének, egyébként ifjabb Fazekas József munkái), idén tehát szeptember 23-án és 24-én lesz, ismét a II. emeleti aulában. Nyitás mindkét nap 10 órakor, szombaton 18, vasárnap 16 óráig tart a rendezvény. Ha vásárolni is szeretnél, nyilván ne vasárnap háromkor akard otthagyni a rántotthúsos asztalt! (Térkép a linken, ha valaki nem ismerné a helyszínt.)
Nem kerek, de azért jubileumi szám: szombaton, 23-án itt a tizenötödik Tűzzel-vassal Fesztivál!
Az idei kiadás témája a pásztorok, a pásztorélet lesz: ehhez érkeznek pásztorok a Hortobágyról és Csákvárról, sőt, jelen lesz néhány a Hortobágy Örökös Pásztora is. A kiállítók száma rekord: 52! Aki már előző nap, pénteken is ráér, késes konferencián is részt vehet a Kézművesek házában, témája a hagyományos magyar bicskaformák.
Fuisz Tibor István (Futi) barátunkat meghódította a Lidérc, és alapos, jó fényképekkel gazdagon illusztrált beszámolót küldött a Szabó Zoltán (Zolcsi) által készített késéről.
Lidérc: egy szívvel-lélekkel ajánlható és szerethető, munkára termett kés
Érdekes szerzet az ember: soha eszembe nem jutna a sámlit a gázsütő ajtaja elé húzva figyelni a hús barnuló sistergését, vagy a gázláng szabályosan ismétlődő kék lángcsíkjait bámulni. És bár fával fűtünk, így az otthonunk melegét az izzó fahasábok adják, lelkem mégis mindig örömmel merül el, és kicsit talán a tudatom is pihenhet a szabadban rakott tűz rakoncátlan lángjainak táncát bámulva. Elsüllyed az idő, és este vagy éjszaka a tér beszűkül: a bevilágított ismerős biztonságra és az ismeretlen sötétjére szakad. Ez a nagy felismerések, rádöbbenések ideje. Egy pillanatra az hittem, megfejtettem egyik kedvenc késem nevét. Lidérc, lidércfény… …talán a távolban imbolygó, hideg, kékes fény húsbavágó fenyegetésére akart emlékeztetni alkotója? A vörösen izzó hasábok felett magasba szökő, állandóan változó, majd a semmibe, kék füstbe vesző lángnyelvek visszfényei állandó formán marakodnak: Lidércfényük táncol a késem pengéjén… De azt hiszem nem fenyegető csillanás ez, az acél befelé mosolyogva álmodik, visszaemlékszik izzó születése pillanataira, amikor a kovács életet és formát lehelt az élettelen anyagba.
Előhang
A történet valamikor 2017-ben kezdődött, mikor tavasszal Rideg András éltársunk a Madách Gimi negyedik emeletén rendezett Késtalálkozóra két, számomra eddig ismeretlen kést hozott, Szabó Zoltán késkészítő – azaz Zolcsi – Tatu és Lidérc modelljét. Mindannyian kedvtelve nézegettük a két kés visszafogott, célszerűség diktálta formáját, kézbe illő markolatát, és a kezdő, még utat kereső késkészítőkre ritkán, kevéssé vagy egyáltalán nem jellemző két vonást, a fullkonvex (és tökéletes) leélezést, és a nagyon gondosan kivitelezett tokot. Sok befutott késkészítő is idegenkedik a fullkonvex élezéstől, hiszen előállítása munkaigényesebb, több türelmet és tudást igényel, és persze csiszoló szalagot is jobban emészt sokak szerint, mint egy „ffg”, azaz egyenes leélezésű élszalagos darab elkészítése. A tok pedig sokszor mostoha gyermeke a késkészítőknek, más szakemberre, a bőrösre bízzák a funkcionális és bevált lógatós bőrtok legyártását. Néha persze a nagyágyúk kellemes meglepetést okoznak (és érthetően ilyen esetekben kimutathatóan erőteljesebb árképzést is gyakorolnak): lógatva, övre magasan rögzítve és vízszintesen is hordható bőrtokkal örvendeztetik meg a megrendelőt. Egy másik filozófia mentén, a taktikai vonalon pedig a kydex tokok hódítanak. És aztán vannak a két világ mezsgyéjén egyensúlyozó bőrrel kombinált kydex tokok: ezek halmozzák el földöntúli örömökkel: a különféle hordmódok (lógatós, leszerelhető bőrfülű, vagy a sokféle övre, hámra rögzítéshez adó „tek-lokos” rendszerekhez előfúrt tok) lehetőségével a vásárlót.
Sok éves tapasztalatom, hogy „a majd csinálok/csináltatok tokot ennek a kiváló vasnak” mondatok esetemben soha nem jönnek be. A tok nélkül vásárolt vasak selyempapírba tekerve, jobb esetben leolajozva, szunnyadva várják, hogy egy remek tok „hercegi” betoppanása félbe szakítsa Csipkerózsika-álmukat, vagy más kés tokját elbitorolva dolgoznak. Zolcsi munkája azzal is meglepett, hogy a tok nem csak a késhez tökéletesen illő kydex munka volt, túllépett a szokásos kydex sémán. Nem egyszerűen a késre formázva tartotta helyén zörgés és rázkódásmenetesen a vágószerszámot, hanem egy elmés csavarral utánállítható retenciós szerkezet biztosította, hogy használója el ne veszítse. A kés határozott kattanással illeszkedik helyére, és olyan jól rögzül, hogy a tokból fejjel lefelé sem lehetett kirázni.
Zolcsi, a készítő robbantott képe a tokról
És mivel az ár sem volt földöntúli, a sokunkban felmerült a „KELL egy ilyen a többi mellé” gondolatot hamarosan tett követhette. Megrendeltem a Lidércet.
Hogy láttunk már hasonló méretű, formájú, hasonló tokos kést? Persze, hiszen nincs új a nap alatt: a jó kés hátul tompa és kényelmes, elöl meg vág, mint a veszedelem és megfelelően szúr. Formáját tekintve visszaköszön benne a Fällkniven rém célszerű pilóta-túlélőkése, az F1, és sok hazai készítő is megörvendeztet minket hasonló vonalvezetésű vágószerszámmal. Nyugodtan állíthatom, hogy a Szasza Tövis, Mókamiki Borz, HegyesPenge Vaddisznó modellek tornasorába bármikor, feltűnés nélkül beállhatna…
Legnagyobb meglepetésemre a készítő nem fél-egy éves időtartamra hanem 3-4 hónapra ígérte a remek kis kést, pontosan leveleztük a markolat és penge méretét, anyagokat, tokmegoldását, függesztését. És aztán jött a telefon a megbeszélt határidőn belül, hogy akkor a kés nevén, sorozatszámán és a készítő logóján kívül milyen egyéb egyedi adatot szeretnék rajta.
Gondoltam, ha már magamnak rendeltem, egy név nem árt… De óvatosságból megkérdeztem mennyivel lesz drágább a végtermék, ám semmilyen árnövelést nem okozott ez a készítői figyelmesség. Istenes Anti késportálos ismerősöm/barátom hamarosan telefonált, hogy ő lesz a művésnök, milyen betűkkel melyik oldalra kerüljenek a lézergravírozott feliratok. Hm… Ez tényleg csillagos ötös kiszolgálás! A megrendelő-készítő közti kommunikáció minden eleme azt sugallta, hogy a kés koncepciója, „szerzősége”, a Lidérc esetében egy formai egységes képen túl a készítő szakmai büszkeségét úgy szavatolja, hogy közben a vásárló is azt érezhesse: ha emellett a modell mellett döntött, a készítő mindent megtesz, hogy az igényeinek megfelelő, a kezéhez illő, őt minél jobban kiszolgáló eszközhöz jusson. Ez az első lépés ahhoz, hogy megszeressük, és nagy becsben tartsuk a késünket.
Szóval 2017. július végén kellett útra bocsátanom a csekket, az azóta eltelt csaknem egy év alatt a száz feletti késhordám egyik alfája, ha tetszik vezérhímje lett a kis munkakés.
A hősök felvonulása (technikai bemutató)
Alap Lidérc 100 mm-es pengehosszal, FRN markolattal.
Méretek, változatok. Kész lidércnyomás a kés bemutatása, hiszen egy modellcsalád született az évek során.
A nálam szolgálatban lévő modell talán az alap, ami először született, de konyhakés méretű, a formavilágot megőrző 14 cm-es pengehosszú egyedi darab, 110 mm-es Lidérc+ és a tervek szerint nyárra már 80 mm-es pengehosszú, hazánkban legálisan hordható, ú.n. EveryDayCarry, azaz minden nap hordható darab is készül belőle.
Az alapmodell adatai:
Pengehossz: 100 mm
Pengeszélesség: 28 mm
Markolathossz (panel végéig): 115 mm, (törővégig) 118 mm
Pengevastagság 3,6 mm
pengeanyag: Elmax (59-60 HRC)
Markolatanyag: FRN
Leélezés: lapos fullkonvex
Tőrővégbe integrált bújtatott zsinórlyukkal
Kés tömege: 200 gramm
Kés tömege tokkal: 315 gramm
Tok: Formázott kydex
Bőr függesztő elemmel
Markolatnak feszülő, csavarral állítható visszatartó rendszerrel
Lyukkiosztás alapján hordható teklokkal is
Tok legnagyobb szélessége: 57 mm
Kés hossza tokban 230 mm
Egy agancs markolatú alap lidérc születőben (Szabó Zoltán képe)
És végül egy kép a legújabb Lidérc változatról: a Ratalics András tervei alapján született „Parázs”-ból átsüt a lidérc DNS…
A démonok és lidércfények csatája (gyakorlati tesztelés)
Konyhaszolgálat: vág és nem repeszt
Bárki bármit is mond, ha az ember nem medvéket nyúzó, lazacokat pucoló alaszkai vadász, kafferbivalyokat felnégyelő afrikai vadőr, vagy kanadai favágó, aki Stihl/Husqarna motorosfűrésszel borotválkozik és baltával építi a rönkházát, akkor a legtöbb esetben akkor nyúlunk a késünk után, ha élelmiszer előkészítés, kenyeres-szalonnás-paradicsomos-zöldpaprikás falatozás a műsor. Persze vannak olyanok, akiknek az erdőben való sportos túlélés, vagy a „természettel harmóniában tengődés” jegyében, a bozótmívesség okán a kése másra (pl. csalánaratásra, eszközök kifaragására) is kell, de ezek az emberek rendszerint többféle vágóeszközzel felszerelkezve (balta, fűrész, parang, kukri mellé viszik a kisebb, kezes kést) indulnak a kalandra. És épp ezért a használati késüktől nem azt várják, hogy egyetlen csapással keresztbe vágjon egy csuklóvastagságú tölgyet (erre ott van a hátizsákban a fűrész vagy a balta), hanem valami olyasmit, amit a Lidérc méretkategóriájú kések a legjobban tudnak: jól metsző, a kicsi súly és az ergonomikus markolat miatt hosszú távon sem fárasztó vágóeszközt. Amivel pont olyan jól lehet almát hámozni, mint mondjuk a bogrács tartószerkezetét kifaragni.
Ezeket a tulajdonságokat a konyhában kiválóan lehet vallatni. A Lidérc kiválóan metsz, és nem repeszti a zöldségeket, a pörkölthöz zokszó nélkül lehet kockázni a combot, csontozni a csirkemellet. Az alapmodell egy bősz petneházi parasztkenyér szegése közben már eltévelyedik, és egy nagyobb paradicsom elegáns karikázására talán nem a legmegfelelőbb eszköz, de bátran kijelenthetem, hogy akár otthon, akár tábori körülmények között minden konyhai feladatra alkalmas.
Aki elsősorban a konyhában jeleskedik a késeivel, vagy a tábortüzek melletti főzéshez, bográcsozásokhoz keres kést, az inkább a Lidérc plussz modellt válassza a 110-115 mm es pengehosszal. Almát hámoztam és szeleteltem vele, sárgarépát, számtalan paradicsomot karikáztam és cikkezetem vele, és sohasem volt olyan érzésem, hogy szívesebben hagynám abba és mennék el a fiókig egy igazi konyhakésért. És az sem hátrány, hogy az Elmax nem rozsdásodik, a fekete műanyag sem érzékeny a vízre, szóval lehet vele vagdalkozni, és a munka után sem kell óvni a víztől, mosószertől, mosogatószivacstól. Egy agancs nyelű, vagy rigor pengés késsel ez jóval macerásabb lenne. Tapasztalat mondatja ezt velem…
Kerti ágdarabolás: hatékony és erős, de nem fárasztja a kacsót
A Lidérc persze rengeteg kiránduláson járt velem, és beleharapott sokféle húsba, de leggyakrabban a ház körül, a kertben végzett munkák alatt domborított. A fatüzelésű kazánhoz sok gyújtós kell, ezért a kertünkben termelődő egynyári dísznád, a gyümölcsfák metszésének eredményeként felhalmozódó nyesedék hosszas vagdalkozás után dobozokban száradva várja téli tűzpróbáját. A Lidérc akár 2,5-3 centiméter átmérőjű dísznád szálakat is egy húzásra metszi. Kis tömege és aránylag rövid pengéje miatt sújtásra kevésbé alkalmas, mint a versenyistállóm 13 cm feletti darabjai, de azért az ujjnyi friss ágakat el lehet vele csapni. ÉS azokkal szemben húzóvágásokkal akár 1-2 órán át sem fárasztó a használata, a markolat és penge egyensúlya tökéletes.
Vadcsapáson is felderenghet a Lidércfény?
Véres zsigerelős fővadász kezében
A 10 cm-es pengehosszú kés, az éltartó, rozsdamentes penge és strapabíró, könnyen tisztítható, a markolatot hézagmentesen záró műanyag alapanyagú markolat a vadászok számára ideális zsigerelő késsé teheti a Lidércet. Legalábbis így gondoltam. De hogy ez így van-e, azt inkább nem én akartam eldönteni. A vadásztanfolyamon, ahol madártant tanítok, a „terepgyakorlati nap” Csákváron került megrendezésre. A társaság hivatásos vadásza rendszeresen zsigerel nagyvadat, inkább rábíztam a kés tesztelését. Egy két-három éves őzsuta zsigerelését hajtotta végre a Lidérccel.
A késsel felnyitotta a testüreget, átvágta medencét, a szegycsontnál a bordakosarat, majd leválasztotta a fejet és az ízesülésnél a lábakat. A kés tökéletesen éles maradt. A véleménye az volt, hogy a kés leélezése, pengehossza eszményi, de az ő ízlésének egy erősebb ujjvédő és hosszabb markolat felelne meg. A kés leélezését, élességét, manőverezhetőségét, vezethetőségét kiválónak ítélte.
Észrevételeit közöltem a készítővel, és Zoltán azonnal felrajzolt egy kicsit hosszított markolatú, erősebb ujjvédős változatot. Akik vadászkésnek szeretnék rendelni a Lidércet, azt a változatot is választhatják. A zsigerelés során a markolat vérrel és egyéb testnedvekkel zsírral szennyeződhet, érdemes a markolatot erős homokszórással érdesíteni. A zsigerelés során a nagyobb erőbevetéssel járó feladatok (a bordakosár szegycsont menti átvágása, a medence csont átvágása) során nem árt, ha a kezünk pengére csúszását egy hangsúlyos ujjtámasz gátolja! Az átrajzolt vadászias Lidérc változat számomra azt sugallta: alkalmazkodókészség a piaci igébnyekhez kipipálva. Ismét csillagos ötös!
Tűzgyújtásos terhelésteszt: strapabíró és gyorsan újraélezhető csillagszóró
Azt hiszem, egyetlen „hiteteles késtesztet” sem lehet megúszni ütőfázás, tollaság bodorítás és szikravetős tűzgyújtás nélkül.
Hát legyen. De igazából a Lidérc már úgy a kezemhez idomult, hogy bármit IS elhinnék a képességeiről, és eszemben sem volt kar-vastagságú, hat éve szárított göcsörtös keményfa tuskókra támadni vele. Inkább éket faragtam kisebb nagyobb ágakból, ha csuklónyi ellenféllel kerültünk szembe, és megmaradtam a max 4 cm átmérőjű ágak ütőfás szétrobbantása mellett.
Természetesen ha csak ez az egyetlen gyors lehetőség állna rendelkezésre, a 100 mm-es penge a 6-7 cm-es ágakkal is elbírna, de nekem semmi kedvem sincs egy ütleggel verni a Lidérc karcsú hegyét. Ami izgalmasabb volt, hogy a kés vajon hogy birkózik meg a szikravetővel? Nos a pengehét a hüvelykujj számára egy lekerekített támasszal bír, itt természetesen nincs egyáltalán éle a kés fokának. Kényelmes, ha erős nyomással kell segíteni a vágást. Azonban az ujjtámasz felett tökéletesen indította a szikravetőt.
A száraz faágak feldarabolása után a kés végül már nem vitte a szőrt a karomról. Ideje volt kipróbálni, hogy milyen gyorsan élezhető újra a Lidérc. A konvex él csak bőrön húzva nem állt vissza a borotva éles állapotba. Jól bekoptatott finom 400-as csiszolóvásznat feszítettem egy csiszoló szivacsra, majd oldalanként 30 húzást végeztem rajta a Lidérc pengéjének mindkét oldalán.
A borotvaél ismét helyre állt, és a bőrös fenővel finiselve a pengét eltűntek a kis hajszálkarcok is. Újra régi fényében, gyári állapotban volt a kés maximum 10 perces karbantartás után. Szóval jó szívvel ajánlható egyszerű élező felszereléssel rendelkező éltársaknak is, nem kötelező drága élezőrendszer beszerzése a Lidérchez!
Egy hetes keresztelő hegyipatakok jeges partján: Lidércnyomás Murauban
A késeim esetében szeretek olyan tesztelési szakaszt bevetni, mikor egy utazás során az az egy kés viszi a prímet. Idén márciusban a családi síelésre Ausztriába utaztunk, de én a síliftes-lecsúszós mókuskerékből kivágytam a hegyek és olvadó jégpáncélos hegyipatakok mellé. A gyalogos, fotós túrákon a vízi rigó birodalmában a Lidérc tengernyi lehetőséget kapott. Az alkalmi kis szikravetős tűzrakások, a napi szendvicsek elkészítésénél mindenre csak a Lidércet használtam, de persze összehasonlítás kedvéért volt egy-két nagyobbacska vas is nálam. Mivel itt nem volt komoly tűzrakás, táborépítősdi, a kis Lidérc tökéletesen bevilágította az erdei hétköznapok ünnepnapjait. Semmilyen hiányérzetem nem volt, csak a 4 cm feletti túrabot „kitermelésénél” hagyatkoztam a Kóborló fantázianevű 18+-os vasamra (nem csak a pengehossza de tömege miatt is csak felnőtt kézbe való).
A környéken dolgozó favágók több földre döntött fát, karvastagságú suhancot hagytak hátra, a pár csapással méretre vágott botot azután már a Lidérccel hántoltam, és faragtam rá kényelmes markolatot. A fél napos túrákon nem volt igazán szükség éles túlélő helyzetben tűzrakásra, de nem árt a tréning, néhány helyen a hegyi patak menti nedves fák belsejéből kivágott száraz fadarabokkal raktam tüzet. A Lidérc ezekkel a kisebb tűzrakásokkal zokszó nélkül megbirkózott, könnyedén indította a szikravetőt is. Fényképezni gyakran mellé tetem egy zsebkést vagy egy másik fixpengést, de igazából az egy hét alatt semmilyen hibára sem derült fény, sőt a kis kés még egy polccal magasabbra került!
És végül (lidércfény meg érzelmi ráhangolódás, egyensúly a világegyetemmel harmóniában rezgés után) a legfontosabb kérdés: hogyan is vág?
Tökéletesen. Ezt persze a hihetőség kedvéért talán nem árt egy kicsit bővebben kifejtenem.
A kés utolsó próbája talán mindenkinek beszédes lesz.
A hétvégén a szokásos nyáráfából fakanalat faragni egy késsel című programot játszottuk. A fűrészelt nyárfa körhasáb kezdeti berepesztése a Lidérccel ment, de mivel a hegyéből csak 3-4 cm lógott ki, és azt nehéz normálisan ütni-verni, inkább faragtam egy éket és azzal fejeztem be a repesztést.
Utána a Lidérccel faragtam ki a fakanalat, mint látható, utána simán borotválta a karomról a szőrt.
Végül a szokásos gyerekágy ágyrúd faragó teszt.
Itt évek óta a Mora szénacélos a próbadarab, mert: 1. a vékony skandi penge piszok jól metsz, 2. A gumírozott műanyag markolat annyira kényelmes, hogy azzal tényleg öröm vágni. HA a próbakés éles de ergonómiailag rossz a markolat, azonnal kijön ilyenkor. És ha ugyan éles, de “böszme” az élszöge, akkor is szenvedés vele metszeni, simán voltak gyári élszalagos neves bicskák 25 feletti metszésszámmal.
Melléjük még egy hasonló profilú kést dobtam be Hegyes Sanyi Vaddisznóját (felváltva cserélt sorrendben). Megjegyzendő, hogy az utolsó Lidérc vágásnál a rúd már csak kb 13-15 cm hosszú volt, ahhoz, hogy a kezem előtt el tudjam normálisan vágni alig maradt valami a markomban, szóval nem tudtam a tartó kézzel rendesen fogni, szorítani. Lehetett volna talán az is 4…
Szóval jobban metsz, mint egy 2,5 mm pengevastagságú skandi leélezésű kés. Ez nekem bőven elég jó egy 4 mm feletti pengevastagságú munkakéstől!
Epilógus
Mit szeretek a Lidércben? Mindent. Mit szerethetek majd egyszer talán ha újra rendelésre adom a fejem, az utódjában? Talán még többet. Ugyanis a kés készítője két-három hetente, havonta írt egy emailt, vagy felhívott, és megkérdezte mennyire vagyok elégedett a munkájával, mit változtatnék rajta, nem szorul-e élezésre a kése. Tart-e a tok, és gondosan újra elmagyarázta milyen módon lehet utánállítani a tartás erősségét. A sok telefonos beszélgetés alatt megkért, a kést minél alaposabban, sokoldalúbban próbálgassam, és avassam be: mit változtatnék a modellen, a tapasztalatok fényében miben fejlődhetne a kése? Nos, ritka az ilyen késkészítő. Így aztán a vadzsigereléstől a kanálfaragáson át a napi zsemleszelésig mindent játszottunk a Lidérccel, és bizony belopta magát a szívembe. A készítője pedig azzal, hogy beavatott a vívódásaiba, hogy milyen új acélt keressen egy „kibírósabb” erdei késhez. Angoltudásomra támaszkodva egy neves norvég fémkutatóval és késkészítővel, Fredrik Hakkonsennel leveleztünk az élezésekről, acélokról, erdei feladatokra használatos késekhez javasolt hőkezelésekről a keresgélés során.
Azt hiszem az a rugalmasság, amit a vadászmester javaslatai után az átrajzolt markolat, a konyhai bevetést talán jobban támogató hosszabb pengés XL Lidérc születése, vagy a törvényt tisztelő 80 mm-es Lidércke hamarosan várható megjelenése fémjelez, mindenkinek lehetővé teszi, hogy neki tetsző, a markába illő, de a lelkére rezonáló kést válasszon Szabó Zoltán kínálatából. És bár a technikai kérdések voltak mindig középpontban, a kés mögött felsejlett az elképzelés, a filozófia, az ember. Aki magának tervezte, de minden megrendelő örömére szeretné gyártani a Lidércet. Sőt, volt alkalmam csaknem egy évvel a saját Lidércem kézhez vétele után kézbe venni, kipróbálni egy új, fantasztikus Lidérc változatot is, a Ratalics András elképzelései alapján személyre szabott „Parázs”-t. Lenyűgöző agancs markolatával, talán a legszebb Zolcsi kés, amit eddig láttam…
És ha egy kés jól metsz, éltartó, kényelmes markolatú, jó tokkal készített, és ráadásul a hóbortjainkat vagy a jogos elvárásainkat figyelembe véve alkotja meg számunkra a készítő, mi mást kívánhatnánk?
Talán…
…Sok-sok Lidércfényes, tábortűz mellett beszélgetős, elmerengő élményt.
Az él legyen veletek.
És én már nagyon várom, hogy a Vanadis 4 Extra acélos változat, és a legál pengeméretű EDC Lidércke is a kezembe kerüljön egyszer…
Ha a késsel kapcsolatban kérdésetek lenne, keressétek Szabó Zoltán portálos késkészítőt a zolcsi1979kukacfreemailponthu email címen.
(Akinek remélem okozott némi örömet az első nyárfából kifaragott főzőkanál, ami a Lidérccel készült…… Az elhasított ág másik oldalából a lézergravírozást kivitelező Istenes Antinak készítettem egyet…)
Szöveg és képek: Dr. Fuisz Tibor István, egyes képek: Földvári Attila
Vadász Zsolt, a Trabant-expedícióból ismert “Geonauta” késkészítőkkel beszélget a 2019-es fehérvári Tűzzel vassal fesztiválon. Köszönjük neki a videót, amivel újraindult a Késportál YouTube csatornája is.
Reméljük, mindenkinek, aki szereti a minőségi késeket megdobogtatja a szívét a fenti cím, mert már várta a brnói vagy brünni késkiállítást, ami idén november 16-án, szombaton kerül megrendezésre.
Idén is lesznek magyar résztvevők, akiknek ezúton is sok sikert kívánunk!
Idén a szervezők — a nép szavát meghallgatva — új helyszínt és új időpontot kerestek a hagyományos Karácsonyi késkiállításnak és vásárnak. Mindenkit várnak szeretettel és bőséges választékkal, páratlan (és páros) látnivalókkal.
A kiállítók névsora: Berényi Sándor, Boznánszky László, Fekete Gábor, Gergelics Balázs, Jakab Imre, Kertész Attila, Kocsis Ferenc, Kovács Gábor, Kovács Miklós, Nagy István, Palcsesz Imre, Papp László, Pap Mihály, Révész Árpád, Szabados Károly, Szabó András, Szántó Szabolcs, Tóth László, Tumpek Ferenc, Vojkó Csaba
Hegyes Sanyi kiváló összefoglalóval jelentkezett, amelynek köszönhetően elméleti tudásunkat is pallérozhatjuk, plusz az időnkénti rendszerezés is fontos dolog, még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy már sokat tudunk.
A 2008-as Kaliber évkönyvben megjelent első rész végén tettem egy olyan ígéretet, hogy a „késeink acéljai” írás folytatódni fog. Persze nem az volt a terv, hogy a két cikk között 12 év fog eltelni, de egyszerűen ennek most jött el az ideje. Egyes felismerések beértek, átértékelődtek dolgok, és értékes tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak. Így többes számban, hiszen számos felhasználó segítette ennek az írásnak a létrejöttét, a saját észrevételeivel.
Az első részben néhány általános fogalmat próbáltunk meg tisztázni, a lelkes amatőr szakbarbárok szintjén. Most egy kicsit tovább lépünk, és megpróbáljuk a felhasználók számára értelmezhetőbb szempontok szerint megközelíteni a kérdéskört. Arra esély sincs, hogy minden egyes acélról részletes leírást adjunk, amiből késeket készítenek, de egy észszerű csoportosítással megkíséreljük, hogy az egyes kategóriák fontosabb előnyeinek és hátrányainak ismertetésével, néhány kapaszkodási pontot adjunk a tanulni vágyók számára. A magasabb szintű szakmai igényességet ebben az írásban feláldozzuk azért, hogy legalább nagyságrendileg érthetőbbé váljanak az egyes összefüggések. Kérjük a hozzáértő olvasókat, hogy nézzék el a pontatlanságokat! Ilyen szűk terjedelmi keretek között meg kellett húzni a határt, hogy milyen mélységig megyünk el a magyarázatokkal.
Szénacélok.
Nemrég megint találkoztam egy olyan megfogalmazással, hogy vannak a rozsdamentes acélok, meg a szénacélok. És ennyi. Sajnos a helyzet ennél sokkal összetettebb. A szénacél pengéket ránézésre semmi sem különbözteti meg más könnyen korrodáló acéloktól. Ha nem ismerjük az összetételét, akkor egyik rozsdás penge pont olyan, mint a másik. A mi szempontunkból érdekes „szénacélokat” ötvözetlen szerszámacéloknak nevezzük. Ezek csak vasat, kb. 2 %-nál kevesebb, de a hőkezelhetőség miatt 0,2 %-nál mindenképp több szenet (karbont), és kis mennyiségben kísérőanyagokat (Si. Mn) tartalmaznak, amelyek itt nem számítanak ötvözőnek. Ilyen szénacél (pontosabban fogalmazva vas+vaskarbid ötvözet) például az egyre népszerűbb japán SK-5, a Ka-Bar késekhez használt 1095, a Cold Steel kardokhoz és machetékhez használt 1055, a klasszikus Otter Mercator, vagy Opinel zsebkések C75 acélja, de a szénacélokban rejlő lehetőségek magas szintű ismerete tette legendássá mondjuk a japán vagy viking kardokat is. Ezek az egyszerű alapanyagok a hazai tradicionális bicskakészítők között is népszerűek, bár tiszta szénacélt valójában kevesen használnak közülük. A teljes felsorolás abszolút esélytelen. Évszázadokon keresztül ezek a gyakran gyenge minőségű, szennyezőktől sem mentes fémek voltak mindenféle komolyabb acél eszköz alapanyagai, és hagyományosan, a különféle hőkezeléseken kívül, a széntartalmuk csökkentésével vagy növelésével igyekeztek az adott feladathoz igazítani őket. Kevesebb szénnel (0,4…0,6%) szívósabb, rugalmasabb szerszámokat (pengés dolgokat nézve például kardokat, machetéket, vagy a bicskákba való rugókat) készítettek belőlük, magasabb széntartalommal pedig (0,8…1,2%) már éltartóbb késeket, vésőket, borotvákat is elő lehetett állítani belőlük. (Az egyéb lágyvasakat, nyersvasakat, öntöttvasakat, szerkezeti acélokat, stb. most nem célunk vizsgálni.) Egy egyszerű szénacél penge elérhető keménységét alapjaiban határozza meg a széntartalom. Ha kevés a szén, akkor az elérhető keménység alacsonyabb lesz. Az él szempontjából nézve ez azt jelenti, hogy az elvékonyított élek ezeknél az eszközöknél túlságosan könnyen ki fognak hajolni. Muszáj az ilyen pengéket erősebb élszögre élezni, ha ezt el akarjuk kerülni, de az éltartás így is gyenge lesz, és a sérülékenység is megmarad. Ez az ára annak, hogy a penge sokktűrő legyen, és elviselje a csapkodással járó folyamatosan ismétlődő terheléseket. Szoktak persze kísérletezni magasabb széntartalmú acélok lágyabbra való hőkezelésével is, de az, hogy ez beválik-e egy adott szerepkörben, csak próbákkal deríthető ki. Magas széntartalom esetén a helyzet úgy alakul, hogy az elérhető keménység megnő, a penge éltartása jobb lesz, de a szívósság és a sokktűrés arányosan csökken. Ha az alapanyag kidolgozottsága megfelelő (kevés benne a szennyező, és a kovácsolási hiba), akkor is meghatározó jelentőségű, hogy az ilyen pengéket szemcsefinomítási céllal átkovácsolják. Mivel a szénacélok esetében a vaskarbid elég szerény kopásállóságára lehet csak hagyatkozni, ezért az egyetlen lehetséges út, a magasabb keménységen is stabil vágóél elérésére az, ha olyan gondosan átkovácsolják az ilyen acélokat, amennyire csak lehet. Ez végeredményben egy porkohászati acélokat is megszégyenítően finom szemcseszerkezetet fog eredményezni, ami kihat az elérhető él minőségére (a tényleges élességre), és annak szilárdságára is. Nem véletlen, hogy hagyományosan a késpengéket nagyon vékonyra csiszolták, és egyes solingeni manufaktúrákban még a mai napig is használják ellenőrzés céljából a réz hengert, amihez hozzányomják az elkészített penge élének az oldalát. A vékony él erre a terhelésre mindenképp kinyomódik. Ha kicsit is kinyomódva marad, akkor az acél nem elég kemény (képlékenyebb az ideálisnál). Ha kipattan, akkor túl kemény.
A lényeg, hogy ha szénacél pengénk van, és annak elkészítési minősége jó, a keménysége megfelelő, akkor feltétlenül érdemes megpróbálni nagyon vékonyra élezni. Az éltartása így lesz a leghosszabb, és ezek a pengék nagyon jól visszafenhetők egyszerű bőrszíjon is. A nagyon finom szemcseszerkezet miatt ezek az élek általában így is elég stabilak, de ha mégis könnyen sérülnek, akkor fokozatos erősítéssel (az élszög óvatos növelésével) célszerű megtalálni azt az élszöget, ahol az adott penge éle a legjobban teljesít. Tehát a szénacél késünktől ne várjunk csodákat! Általában nagyon finom élekkel lehet őket használni, egészen magas (esetenként akár 62…64 HRC) keménységen is szilárdak lehetnek, de az éltartásuk így se lesz kiemelkedő. Gyakran kell fenni őket, viszont nagyon jól reagálnak az egyszerű szíjas fenésre is.
Alacsonyan ötvözött szerszámacélok
Már egészen kevés ötvöző használata is látványosan képes javítani az acélok tulajdonságait. Az ötvöző anyag sokféle lehet, általában többfélét is tartalmaz egy ilyen acél, azonban az alacsonyan ötvözöttség lényege, hogy az alapanyag továbbra is nagyon hasonlóan viselkedik, mint az ötvözetlen, de hasonló széntartalmú megfelelője. Továbbra is jól kovácsolható, és az igazán jó végeredményhez szükséges is kovácsolni. A hőkezelésnél már figyelembe kell venni a megváltozott összetételt, cserében élvezhetjük az előnyeit is. Ilyen anyagok például a mangános Böhler K720 (AISI O2), a volfrám-mangán K460 (AISI O1), a króm-nikkeles K600 (AISI 6F7), de ide tartozó az egyre népszerűbb 80CrV2 (króm-vanádium), a különféle volfrámacélok (1.2550, 1.2516, 1.2519, 1.2442, stb.), csapágyacélok (pl. 100Cr6), de még a rugóacélok is (pl. 51CrV4), ha nem rugó keménységre hőkezelik, hanem keményebbre, szerszámnak (pl. késnek, baltának). Az ilyen alacsonyan ötvözött acélok megfelelő átkovácsolás és optimális hőkezelés után továbbra is nagyon finom szemcseszerkezetűek maradhatnak, emiatt vékonyra élezve sem hajlanak, vagy pattognak ki könnyen. A beléjük ötvözött magasabb kopásállóságú karbidképzők (főleg volfrám, vagy vanádium) miatt az éltartásuk határozottan jobb lehet, komoly hátrányok nélkül (leszámítva a korrózióra való érzékenységet), de helytelen hőkezeléssel ezeket jobban el is lehet rontani (a mangános acélok például erős szemcsedurvulással reagálnak a túlhevítésre).
Közepesen, és erősebben ötvözött szerszámacélok
Innentől kezd egy kissé bonyolultabb lenni a helyzet. A hagyományos, olvasztásos technológiával gyártott acélok, a megszilárdulást követő utólagos megmunkálásokkal (hengerlésekkel, esetleges átkovácsolással) kapják meg, a végleges hőkezelés előtti minőséget. Ezeknek az áthengerléseknek a hatékonysága, a szemcsefinomságra vonatkozóan nem egyforma. Az igazán kellemesen finom szemcseszerkezetet csak úgy lehet ezekkel a megoldásokkal elérni, ha az acélban magasabb széntartalom esetén csak kevés ötvöző van, vagy sok ötvözőt kap az acél, de akkor a széntartalmát kell alacsonyabb szinten tartani. Ha ettől eltértek az acél összetételének a megválasztásakor, úgy a leggondosabb áthengerlések ellenére is viszonylag nagyobb marad az átlagos szemcseméret. Konkrét példákat említve, néhány nálunk is kedvelt Uddeholm (jelenleg Voestalpine) alapanyag esetében, a RIGOR elnevezésű acél, a viszonylag magas széntartalma mellett egy olyan mérsékelt ötvözést kap, amivel még egy nagyon kellemesen finom szemcseszerkezetet képes elérni a gyártó.
A másik út, az erősebb ötvözés, de kisebb széntartalom vonalon, a VIKING (CHIPPER) szerszámacél, ahol a kiválóan megválasztott ötvözés miatt, még az alacsonyabb széntartalom ellenére is viszonylag magas keménységet lehet elérni, jó kopásállósággal (már alkalmas magas hőmérsékletű megeresztésre, tehát tartalmazni fog másodlagosan kivált karbidokat), és a szemcsefinomság szintén lenyűgözően jó. Ha egy adott célra valamivel nagyobb átlagos szemcseméret is elfogadható, akkor jönnek az egyre erősebben ötvözött, és egyre magasabb széntartalmú acélok, mint amilyen például a SLEIPNER, vagy a még erősebben ötvözött, és még több szenet tartalmazó SVERKER 21 (AISI D2).
Mi ezzel a gond, a késeket használók szempontjából? A közepesen, vagy erősen ötvözött acélokból készített kések éle, az alacsonyan ötvözött, vagy ötvözetlen acélokhoz viszonyítva mindenképp hosszabb ideig marad munkaképes, de másként. Gyakorlatilag bármilyen kés megélezhető olyan finomra, hogy egy hajszálat meg lehessen faragni vele, az átvágása nélkül, vagy egy papírlapról leborotválhatunk vele egy betűt, a lap kilyukadása nélkül. Ez igazán remek, de ez a kezdeti induló él a közepesen, vagy erősebben ötvözött acéloknál már egyáltalán nem olyan stabil, és tartós, mint a gondosan átkovácsolt ötvözetlen, vagy alacsonyan ötvözött acéloknál. A nagyon finom kezdeti borotvaél hamar el fog kopni, de a szemcsefinomságtól függően megáll a gyors kopás, egy enyhén kopott, de stabilabb munkaél szinten. Ennek a munkaélnek a minősége az, ami miatt nagyon nem mindegy, hogy az acélunk mennyire durva, vagy finom szemcseszerkezetű.
A RIGOR vagy a VIKING munkaéle, tehát a gyors kezdeti kopást követő stabilabb éle, egyszerűen jobb minőségű, mint a SLEIPNER, vagy a SVERKER 21 munkaéle. Akkor vajon miért olyan népszerűek mégis, ezek a nagyobb átlagos szemcseméretű anyagok? A válasz talán nyilvánvaló, ha belegondolunk, hogy a durvább szemcseszerkezetű, tompábbra kopott munkaélű, erősebben ötvözött acélok kopásállósága sokkal magasabb! Tehát ezek az acélok, ezekkel a kevésbé harapós élekkel sokkal hosszabb ideig képesek dolgozni. Aki kést szeretne készíttetni magának, az itt felsorolt acélok valamelyikéből, annak valójában azt kellene eldöntenie, hogy hajlandó-e valamivel gyakrabban fenni, és akkor egy jobb élminőséggel dolgozhat folyamatosan (Rigor, Viking), vagy inkább lemond a jobb élminőségről, mert azzal is el tudja végezni a munkáját, tehát hosszabb távon neki ez a célszerűbb. (Sverker 21.)
A Sleipner (vagy Caldie, esetleg a Böhler K353) meg leginkább azoknak jó választás, akik a két véglet között keresnek valami kompromisszumot. Egy kicsit ugyan tompább munkaéllel is elégedettek (ami a D2-nél még mindig érezhetően finomabb), de a Rigor, Viking, vagy INFI (Busse Combat) jellegű acéloknál jobb éltartást akarnak, annak ellenére, hogy ezek az acélok már így is magasan jobb teljesítményt tudnak nyújtani az egyszerű szénacéloknál, vagy alacsonyan ötvözött szerszámacéloknál. Még egy szempont a finomabb szemcseszerkezetű szerszámacélok mellett, a már említett, kisebb élszögön is stabilabb él. Amíg egy Viking vagy Rigor késpenge bátran elkészíthető vékony, akár 20 fok alatti élszögű skandináv éltípussal is, addig a D2 szélsőségesen alkalmatlan erre. Indokolatlanul kis terhelésre is ki fog pattogni, de lágyabbra hőkezelve is túl könnyen fog sérülni. A két véglet közötti acélok pedig (Sleipner, K353, Caldie, stb.), hőkezeléstől függően, akár el is viselhetik az ilyen finom élezéseket, de valójában nem ilyen szerepkörre valók. Ezeknél is észszerűbb inkább konvex, vagy élszalagos élezéseket választani, minimum 30 fok körüli élszögekkel.
A korróziótűrés
Többféle ötvözőanyag is alkalmas az acél korróziótűrésének javítására, de döntő mértékben a króm jelenléte az, ami meghatározó mértékű szokott lenni. Nagyságrendileg olyan 13…14 % krómtartalom felett szoktak egy acélt már rozsdamentesnek minősíteni, pedig tökéletesen rozsdamentes késacél nincs. A mostani nitrogénes alapanyagokkal egészen magas szintre voltak képesek emelni a gyártók ezt a képességet, de erre még visszatérünk. Egyelőre maradjunk a krómnál!
Ha egy ötvözött acél krómtartalma kevesebb, mint ez a 13…14 %, attól a króm még képes kifejteni bizonyos mértékű védő hatást. Már egy átlagos gyorsacél 4,5 % körüli krómtartalma is érezhetően csökkenti a korrózióra való érzékenységet, 7…8 % pedig minimális odafigyeléssel teljesen problémamentes lehet, egy lelkiismeretes felhasználó kezében, aki képes munka után azonnal letisztítani, és szárazra törölni a pengéit. Ugyanakkor más tényezők is befolyásolják a korrózióval szembeni ellenállóképességet. Az egyik az acél széntartalma. Alacsonyabb széntartalom esetén kevesebb króm ötvöző használata is elég ugyanahhoz a szinthez, amihez magasabb széntartalom esetén már több króm kell. A másik fontos szempont a hőkezelés. Mivel a króm is karbidképző ötvöző, ezért magas hőmérsékletű megeresztés esetén, az addig oldott állapotban lévő króm jelentős része króm karbiddá alakul, ami közelítőleg sem képes olyan védő oxidréteget létrehozni az acél felületén, mint az oldott állapotú króm, ami jellemzőbb az alacsony hőmérsékletű megeresztések után. És még egy fontos szempont, a penge felületi minősége. Az élezés címén kaszakővel durván összekarcolt rozsdamentes penge például tele lesz a korrózió számára kínálkozó támadási pontokkal, míg egy 7…8% körüli krómtartalmú, akár magas hőmérsékleten megeresztett szerszámacél is inkább csak elszíneződik, ha a felületét nem érik durva karcok (és nem marad tartósan nedves). Érdemes tudni a króm ötvözés hatásáról, hogy a rozsdamentességhez szükséges szint már érezhetően rontja az acélok ütőmunkáját (szívósságát, vagy sokktűrését). Ezt a késünk kiválasztásakor mindenképp érdemes mérlegelni. Ha durva munkára szánunk egy rozsdamentes kést, akkor vagy az alacsonyabb széntartalmú ötvözetek közül érdemes inkább válogatni, vagy ha ragaszkodunk a magasabb széntartalmú anyagokhoz, akkor célszerű erősebb geometriai kialakítást, és mérsékeltebb keménységre hőkezelt pengéket választani. Ellenkező esetben az egyszerű kipattogzástól, a totálkárnak számító teljes törésig bármi előfordulhat a késünkkel.
A hagyományos rozsdamentes acélok
Az olvasztásos technológiával előállított hagyományos rozsdamentes acélok (tehát nem porkohászati és nem nitrogénes), a magas krómtartalom miatt, mindenképp a magasan ötvözött acélok közé fognak tartozni. Ez a gyakorlatban, az erősebben ötvözött szerszámacélokhoz hasonló tulajdonságokat fog eredményezni, legalábbis a magasabb széntartalmú (440C, N690, VG-10, 9Cr18MoV, AUS-10, Sandvik 19C27, ATS-34, 154CM stb.) változatoknál. Tehát munka közben, a nagyon finom induló él hamar egy elfogadható minőségű munkaél szintre kopik, de ez a kopottabb él már egészen tartós lehet. Ha a hőkezelésük során nem erőltették az 59…60 HRC feletti keménységet, akkor egy darabig még ezeknél is érdemes próbálkozni a bőrszíjas élfrissítésekkel. Ez semmiképp sem lesz olyan hatékony, mint egy szénacél pengénél, de a szilárd anyagú fenőeszkzök előtt, azért pár alkalommal érdemes próbálkozni vele. Az ilyen acéloknál is lehet kísérletezni a vékonyabb él-kialakítással (a japánok előszeretettel próbálkoznak ezzel, például egyes VG-10 középrétegű damaszkolt konyhakéseiknél), de 59…60 HRC keménység fölött az ilyen vékony élezések hajlamosak lesznek a kipattogzásra. Sokkal észszerűbb alacsonyabb széntartalmú rozsdamentes acélokat választani, ha vékony vágóéleket szeretnénk. Nem véletlen, hogy a való életben elterjedt konyhakések döntő része ilyen acélokból készül. Ilyen alapanyag például az AISI 420, 420 HC, 425M, az 1.4034, 1.4116, az AUS-6, az AEB-L (ez például kifejezetten borotvapenge acél), de még hosszan lehetne sorolni ezt a listát. A határvonalat a svéd Sandvik cég fejlesztői keresték meg. A 12C27 elnevezésű acéljuk (0,6 % szén, 13,5 % króm) lett az a felső határ, amit még képesek voltak különféle olvadék megszilárdulás utáni utómunkákkal addig alakítani, amíg valóban nagyon finom, homogén szemcseszerkezetet kaptak, egy jó korrózióállóságú alapanyagban. Nem véletlen, hogy például a svéd Mora kések olyan népszerűek lettek ezzel a Sandvik acéllal. Az alacsony áraikhoz képest meglepően jó minőségű, finom élezésű késeket kínálnak, praktikus kialakításokkal. A Sandvik 12C27 pengék éle még az egészen kis élszögű skandináv élezéssel is kiválóan szerepel. Nem hajlamos se kihajlásra, se kitörésre, és ehhez viszonyítva az éltartása sem rossz. Könnyen fenhető, és a keletkező élsorja nem olyan makacs, nehezen eltávolítható, mint sok elkenődésre hajlamos filléres tömegterméknél. Ha ragaszkodunk, az egyébként tényleg nagyon kényelemes dolognak számító rozsdamentességhez, akkor az alacsonyabb széntartalmú acélok (tehát 0,4…0,6 % között, de legalább ennyinek kell is lenni benne, különben valami fémipari mellékterméket sóznak ránk kés címén [kivéve a nitrogénes acélokat, de arra visszatérünk]), megfelelő minőségű hőkezelés után kellemesen stabil élűek lehetnek, a finom szemcseszerkezet miatt egyenletesebb kopással, könnyű fenhetőséggel, és jó szívóssággal. Egyes gyártók persze hajlamosak túlzásokba esni, és a mélyhűtéses technológiát is beleértve, olyan szinten képesek túledzeni ezeket az egyébként olcsó alapanyagokat, hogy azoknak a papírforma szerint már a Holdat is ketté kellene vágniuk csorbulás nélkül. De erről szó sincs. Ilyen csodák valójában nincsenek. Az ilyen „a lelket is kiedzettük belőle” acélok, a valóságban kipattannak, törnek, az éltartásuk viszont semmivel sem jobb, mint egy korrekt hagyományos edzés után.
Hogy két konkrét példát is említsek, az egyik legjobb rozsdamentes túrakés penge, amit eddig volt szerencsém kipróbálni, egy régi Puma German Expedition Knife volt, 1.4116 acélból. Kifejezetten vékonyra éleztem, de így is mindenféle munkára magasan a várakozásaim fölött teljesített. Ezzel szemben, a legnagyobb csalódásom eddig egy Zwilling santoku volt, amit élezésre hoztak hozzám, durván letörött heggyel, erős kipattanásokkal. Ezen a késen még az élezés sem volt egyszerű feladat, mert munka közben indokolatlanul sok anyagot kellett leválasztani az élről, mire megszűnt az a jelenség, hogy az élből jól látható darabok estek ki, csupán a csiszolás hatására. (A penge éle tele volt láthatatlan mikrotörésekkel.) Ebben az élezési adagban, tehát ugyanattól a felhasználótól, egy sor másik kést is megvizsgálhattam, némelyik teljesen kommersz piacos hamisítvány volt, de még ezek sem sérültek ennyire.
Persze manapság sokkal népszerűbbek, a magasabb széntartalmú rozsdamentes késacélok. Valahogy nagyobb tisztelet övezi őket, mivel sokan, általában abból indulnak ki, hogy ami drágább, az jobb. Ez valójában nézőpont kérdése is. A magas széntartalmú, erős ötvözésű acélok átlagos szemcsenagysága annyival nagyobb, hogy az eltörött pengéken szabad szemmel is látható a különbség, az alacsonyabb széntartalmú rozsdamentes acélokhoz képest. Ugyanakkor tény, hogy a kezdeti finom él elhasználódását követően, a kissé kopottabb munkaél tényleg hosszabb ideig marad munkaképes, az ilyen erősebb ötvözésű anyagoknál. Ez nagyon sok felhasználónak elég komoly érv ahhoz, hogy a lenézett 420-as kategóriával szemben, a 440C, VG-1, VG-10, N690, stb. acélokat válassza inkább. Ahogy a szerszámacélok között a Sleipner, úgy a rozsdamentes acélok között is vannak kompromisszumos anyagok. A mérsékeltebb széntartalmú 440A, 440B, az AUS-8, vagy a kínai 8Cr13MoV, de talán még az N678 és a Niolox is valahol ezen a mérsékelt középúton keresi a megoldást. A kínai acélt nem számítva (ott azért már erős marketing szempontok is vannak), ezeknek az acéloknak a népszerűsége indokolatlanul alacsony. Az N678 és a Niolox megfelelő hőkezeléssel, véleményem szerint jobban teljesít a legtöbb magasabb széntartalmú rozsdamentesnél, de ezt kevesen hiszik el, amíg nem próbálják ki. Aki olcsóbb kést akar, az elsősorban az alacsony széntartalmú mezőnyben fog keresgélni, aki meg „jót” akar, az inkább többet fizet azért, hogy a közepesnél „magasabb színvonalú szolgáltatást” kapjon. Vagy még többet fizet, és akkor már porkohászati acélt is vehet!
Porkohászat
Az olvasztásos acélgyártási technológiák egyik legnagyobb hátránya, hogy az acél egyszerűen nem képes egy bizonyos mértékű ötvözőnél többet felvenni úgy, hogy az olvadék megszilárdulása közben, ezek az ötvözők ne álljanak össze különféle dúsulásokká, sorokká, tehát aránytalanul magas ötvözőanyag-tartalmú gócpontokká. Ez a probléma éppen ellenkező hatást fejtene ki, mint ami az ötvözés eredeti célja lett volna. A porkohászat ezt a jelenséget úgy hidalja át, hogy a gyártók nem engedik a megfelelő ötvözetarányra beállított acél olvadékot egyben lehűlni, hanem nitrogén védőgáz alatt, egy nagyon vékony folyadéksugárban elkezdik leengedni, és ezt a folyadéksugarat porlasztják el, nagy nyomású fúvatott gázzal. Az így keletkező nagyon finom por már tartalmazza az összes szükséges ötvözőt, teljesen mentes dúsulásoktól, és elvileg más hibáktól is (például szennyeződések, zárványok). Ezt a port aztán acél kapszulákba töltik, gázmentesre összetömörítve lezárják, majd az egészet elkezdik nagy nyomáson, és magas hőmérsékleten (közvetlenül a legalacsonyabb olvadáspontú összetevő olvadáspontja alatt) összepréselni. Gyakorlatilag valami olyasmi történik ezzel a porral, mint a damaszkolt acélpengékben, a kovácsolással összehegesztett rétegekkel. Az összepréselt tömbről forgácsolással eltávolítják a kapszulát, majd az így kapott alapanyagot különféle melegalakítási módszerekkel ugyanúgy a kívánt formákra alakítják (hengerlik, kovácsolják), mint a hagyományos acélokat. Legjobb tudásom szerint most, 2020-ban, már a negyedik generációs porkohászati technológiáknál tart a fejlődés, de ettől függetlenül sok gyártó még a korábbi első-második- harmadik generációs módszerekkel dolgozik, mert azt ismerik, ahhoz vannak eszközeik, vagy azt tudták tovább fejleszteni. (Az amerikai Carpenternél például nagyon büszkék arra, hogy a második generációs technológiájukkal finomabb port tudnak előállítani, mint a Böhler- Uddeholm [Voestalpine] a harmadik generációs módszerével.) Lényegét tekintve, a kiinduló porok finomsága is számít, de az adott acél összetétele még mindig jobban meghatározza azt, hogy egy adott porkohászati acél mire lesz alkalmas. Ez az új technológia nem olyan csodaszer, amitől megváltoznak az alapszabályok, tehát az ötvözők ugyanolyan hatást fejtenek ki egy porkohászati acélban is, mint egy hagyományosban. Valójában csak az ötvözhetőség dimenziói javultak, tehát kevesebb hátránnyal lehet magasabb szintű ötvözést elérni a porkohászatban, a hagyományoshoz képest. A magas krómtartalom például itt is csökkenti a szívósságot, tehát ebben az esetben is igaz, hogy az éltartás, szívósság, rozsdamentesség hármasból egyszerre csak két tulajdonságot lehet magas szintre emelni. Tehát egy rozsdamentes porkohászati acél is vagy szívós, vagy éltartó. Ha mindkettő, akkor valójában egyik sem igazán. Az olyan acéloknál pedig, ahol a szívósság, és a jó éltartás egyszerre követelmény, ott muszáj feladni a rozsdamentességet, ha igazán jó végeredményt akarunk. Érdekes felfedezés volt, hogy a hagyományos olvasztásos módszerrel gyártott acéloknál leírt induló él, és munkaél közötti váltás, a legtöbb porkohászati acélnál is tapasztalható jelenség. Persze a hagyományos 154CM, és a porkohászati CPM 154 között (csak a példa kedvéért), a nagyságrendileg azonos összetétel ellenére jól kimutatható minőségi eltérés van, de ezt a különbséget vastagon meg is kell fizetnünk. Viszont az emberek is sokfélék. A szerintem jól érzékelhető eltérést valójában sokan nem is igazán veszik észre, ha nem mondjuk el nekik külön, hogy mire figyeljenek. Óriási erőfeszítések történnek az acélgyártók részéről azért, hogy az anyagaik egy kicsit jobbak legyenek. Természetesen a legutolsó szempont az, hogy ezekből a prémium minőségű csúcsacélokból egyre jobb késeket lehessen készíteni. Az ipari felhasználás mindig is fontosabb marad, és ott nagyon is súlyos összegeket lehet megtakarítani akkor, ha egyes szerszámok jobb alapanyagokból készülnek. Mi csak a leeső morzsákat élvezhetjük. Összegezve a porkohászati acélokkal kapcsolatos észrevételeimet, az egyszerű késhasználók számára, az acélgyártás mostani mértékű fejlődése, egy észszerű szint felett már teljesen indokolatlan. Elképesztő kopásállóságú késeket is vásárolhatunk, vagy készíttethetünk magunknak (Vanadis 10, ZDP-189, Maxamet, stb. alapanyagból), de ezek éle sem tart örökké. Ugyanakkor, ha ezeket kell élezni, akkor nagyjából úgy járunk vele, mint egy Rolex órával, aminél egy egyszerű tisztítás is egy jobb óra árába kerül a szakszervizben, ha pedig javításra szorul, akkor még többet kell fizetnünk azért, hogy ugyanúgy megmutassa az időt, mint egy olcsó Casio, vagy a telefonunk.
A jelenleg legnépszerűbb porkohászati acélok valójában túlzásoktól mentes, jól átgondolt, harmonikus ötvözetarányokkal készülnek. Rozsdamentes vonalon az S30V, S35VN, az Elmax, az M390, a CTS XHP, mind elég magasra tették a mércét, de nem túl magasra. Nagyon jól működő, életszerű használatra való anyag mind, ha a képességeik határait betartva készítenek belőlük késeket. Ha durvább igénybevételre kell egy prémium minőségű acél, akkor a rozsdamentesség feladásával újabb távlatok nyílhatnak meg előttünk. A Crucible CPM 3V, az Uddeholm Vanadis 4 Extra, a Böhler K890, a ZAPP Z-Wear PM, vagy Z-Tuff PM, a Thyssen-Krupp TSP-1, (stb.) mind olyan képességeket kínálnak, amelyek ötven éve még fantasztikumnak számítottak volna. Az összetételeik alapján eldönthetjük, hogy a saját fontossági rangsorolásunknak melyik felel meg leginkább. Kiemelkedő szívóssági igény esetén a CPM 3V, vagy Z-Tuff PM, jobb éltartás elvárás esetén a Vanadis 4 Extra, vagy Z-Wear PM már meggyőzően bizonyított, és ezek éleinek szinten tartása sem reménytelen vállalkozás, még otthoni körülmények között se.
A nitrogénes acélok
A nitrogén használatával plusz keménységet lehet nyerni úgy, hogy az acél széntartalmát nem kell növelni hozzá, sőt akár egy bizonyos mértékig helyettesíthető is vele. A lehetőség előnye, talán már az eddig leírtak alapján érthetővé vált. Azonos krómtartalom esetén, a kevesebb széntartalmú acél jobban ellenáll a korróziónak. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy kisebb széntartalom esetén, az erősen ötvözött acélok sokkal finomabb szemcseszerkezetűvé alakíthatók, akkor már meg is találtuk a nitrogénes acélok két fő erősségét. A szélsőségesen jó korrózióállóságot (a már-már tényleg teljesen rozsdamentes acélokat), és a rendkívül finom szemcseszerkezetet, annak minden előnyével. Az itt következő anyagoknál ezeket már nem is említem külön. Persze a nitrogén ötvözőként való használata nem egy szűk ösvény, hanem széles, soksávos autópálya, számtalan lehetőséggel. Ha mégis szeretnénk valami átláthatóbb csoportosítást, akkor közelítsünk az éltartás felől! A legszerényebb éltartású nitrogénes acélok között említeném az X15TN, és a H1 acélokat (HK kések a Bökertől, és a Spyderco „Salt” szériája). Ezek az anyagok inkább szívósabbak lettek, könnyű élezhetőséggel, nagyon finom élminőséggel, de ezeket még tényleg gyakrabban kell fenni.
A következő csoport hagyományosabb összetételű, tehát nitrogén nélkül is megállnák a helyüket, de nitrogénnel már egészen figyelemre méltó képességeket kínálnak. Ezek közül a kedvencem a Sandvik 14C28N, ami egyes források szerint kifejezetten késacélnak lett fejlesztve. A 14C28N éltartása kényelmesen meghaladja a 440C tudását. Sokkal inkább a VG- 10 szintje körül mozog, hőkezeléstől függően. Az él minősége ehhez az éltartáshoz viszonyítva meglepően jó, keményebbre hőkezelve is szokatlanul stabil (nagyon meg kell dolgozni pár kipattanásért), de óvatosabb, visszafogottabb hőkezelés esetén sem sérül könnyen. Jól viseli a kis élszögű élezéseket, az élezhetősége pedig semmivel sem nehezebb a már említett VG-10-nél. Ez egy valóban korszerű acél, amit még nem arany árban mérnek. Ehhez nagyon hasonló tudásra képes a Böhler M340 ISOPLAST, vagy a vele azonos összetételű N680, ami például egyes Benchmade modellekben fordul elő. Sajnos az N680 aligha fogja elérni a 14C28N népszerűségét, amíg ennyire ritkán találkozni vele. (A Sandvik cégnek van kínai gyáregysége, így a Kínában készülő magasabb színvonalú termékekhez könnyen elérhető.) Az igazán prémium minőségű nitrogénes acélok közül jelenleg a két legfontosabb talán a svéd (Uddeholm) Vanax Super Clean, és a német-amerikai (ZAPP) LC200N (más néven Z-FiNit), ami a Spyderco egyes modelljeiben már előfordul. Ezek az acélok (különösen a Vanax) már nagyon hosszú éltartásra képesek, kimagasló él-szilárdsággal, emiatt nagyon finom, kis élszögű élezésekkel is remekül teljesítenek. Majdnem tökéletesek, ha nem csapkodós munkára keres valaki egy jó kést. Két említésre méltó gond van csak velük. Az egyik, a sokkolóan magas áruk, a másik, hogy nagyon magas szintű hőkezelési tudást igényelnek. Helytelen hőkezeléssel a nitrogén képes távozni is az acélból, a mélyhűtés pedig kulcsfontosságú az elérni kívánt magasabb minőséghez. Ezekből aligha lesznek tucattermékek.
A damaszkolás
Most egy váratlan fordulattal visszakanyarodunk a kezdetekhez. A korai vas és acél feldolgozás állandó problémája volt az egyenetlen minőség, és az alapanyagok erős szennyezettsége. Ezen egyetlen módon lehetett akkoriban segíteni. Rengeteg munkával, szó szerint ki kellett verni a szennyeződést az acélból. Ez nagyon kitartó átkovácsolást jelentett, ami persze azzal járt, hogy munka közben a fém rendesen megnyúlt. Ahhoz, hogy kezelhető méretű darabbal lehessen dolgozni, a legegyszerűbb az volt, ha a megnyúlt munkadarabot félbehajtották, és megfelelő hőmérsékletre melegítve, nagy erővel összekovácsolták a két fél részt. Ekkor, ha minden jól ment, a két érintkező felület tartósan, és erősen összetapadt. Ezt az eljárást hívják kovácshegesztésnek, és ez a lehetőség volt a kulcsa annak, hogy a pengék számos további összehajtás és összehegesztés után egy mesterséges rétegződést kapjanak, ami szilárdabbá, tisztábbá, és finomabb szemcseszerkezetűvé tette az acélt.
Ez az eljárás számos egymástól teljesen független kultúrában is kialakult. Az eltérő helyeken persze más-más megoldásokkal próbálkoztak, rendkívül gazdag hagyományt teremtve ezzel. Az egyszerű lamináláson kívül megjelentek a vegyes összetételű (kétféle, vagy akár több eltérő minőségű acélból, sőt néha más fémeket is hozzáadtak), valamint az egymáshoz hegesztés előtti alakítás különféle módjai (csavart, vagy fonás jellegű illesztési módok, lágy mag bekovácsolása a penge belsejébe, stb.). Ez a többrétegű pengékkel kapcsolatos kísérletező fejlődés, a mai napig is folyamatosan tart. A mostani korszerű acélok közül nyilván már bármilyen feladatra találhatunk megfelelőt, ezért a mai kor damasztpenge kovácsait már nem annyira a gyakorlati használhatóság motiválja. Sokkal inkább a különlegesség iránti vonzalom, a szakmai kihívás, és a személyes fejlődés vágya hajthatja ezeket az embereket, akiket szívem szerint inkább az acél művészeinek neveznék, nem pedig egyszerű iparos mestereknek. A felhasználók szempontjából, a damaszkolt acélokkal kapcsolatban a legfontosabb tudnivaló az, hogy ha valaki szeretne tényleges munkára befogni egy ilyen gyakran kimagasló értéket képviselő műremeket, akkor reálisan mindig csak annyit várhat el tőle, amire a felhasznált alapanyagok alkalmassá teszik. Ha egyszerű szénacél damaszt, akkor annak megfelelő képességei lesznek. Ha alacsonyan ötvözött, vagy rozsdamentes damaszt, vagy akár gyárban előállított porkohászati damaszt pengéről van szó, akkor is csak a ténylegesen felhasznált acélok képességeire számíthat. Maximum. Elképzelhető, hogy annyira sem, hiszen a hőkezelést az ilyen vegyes összetételű acéloknál úgy kell megválasztani, hogy az eltérő anyagok mindegyikéből valami elfogadható szintet hozzon ki. A többrétegű pengék gyakorlatiasabb, használatára is vannak persze példák, de ezek általában már csak egyszerű háromrétegű „szendvicsdamasztok”, ahol a keményebb, éltartóbb középső réteg töréssel szembeni ellenállóképességét igyekeznek javítani a melléjük hengerelt lágyabb rétegekkel. Ilyen laminált pengéket használnak a svéd Fallknivennél, a norvég Helle késeknél, de előfordulnak még a Mora, vagy a Spyderco kínálatában is hasonlók. Ezt a csoportot erősíti a Cold Steel cég San Mai lll. fantázianevű acélja (ebből többféle is volt már), de néha kézműves pengekovácsok is megállnak három rétegnél. Természetesen ez a felsorolás sem teljes. A lényeg, hogy az él képességei szempontjából csak a középső réteg fog számítani. A mellé hengerelt merevítő rétegek csökkentik ugyan a törés kockázatát, de teljes védelmet így sem adnak. A kemény középréteg eltörhet a lágy rétegek között is, amit valószínűleg egyben fognak tartani a szívósabb részek, de a törés attól még ott lesz. Tehát csak azért, mert egy penge laminált, még nem érdemes feleslegesen túlterhelni csak azért, mert „úgyis kibírja”. Nem ide tartozik szorosan, mégis talán itt érdemes még megemlíteni a különféle differenciált edzésű acélokat. Nagyüzemi körülmények között kevés gyártó foglalkozik ilyesmivel, de a nepáli kukrit, vagy egyes thaiföldi munkakés pengéket még manapság is úgy hőkezelnek, hogy teáskannából öntenek vizet a felizzított penge élére. (Természetesen más megoldások is léteznek.) Ezzel az acél két eltérő minőségű részre oszlik. Lesz egy kemény éltartó vágóél, és egy szívós, törésnek ellenálló penge test. Komoly terhelés hatására persze az ilyen kemény vágóélek is kipattoghatnak, vagy hajlítás esetén berepedhetnek, de az ilyen repedések szerencsés esetben megállnak a lágy részek határvonala körül.
A lényeg, hogy semmiféle nagy hatásszünettel kimondott varázsige (damaszt, differenciált edzésű, porkohászati, laminált, stb.) sem jelent valódi varázslatot. A jelenleg akár gyári, akár kézműves munkával előállított csúcsacéloknak továbbra is megvannak a maguk korlátai. Csodák nincsenek, és az „önélező” kifejezés sajnos továbbra is csak azt jelenti, hogy „ön majd megélezi.”
Tudatos választás
A késeket boltban (webshopban) vásárló, vagy egyedi darabokat megrendelő felhasználók, általában kénytelenek az acélokkal kapcsolatban arra hagyatkozni, amit a katalógusban leírhat a gyártó ezzel foglalkozó alkalmazottja, vagy amit a készítő képes elmondani neki. A készítő-gyártó fél ebből a szempontból mindig is nehéz helyzetben van. Képtelenség pár szóval felvázolni egy acél tudását, a ténylegesen, reálisan elvárható képességeit úgy, hogy nem helyezzük el őket valami nagyobb tablón, ahol úgymond „térben és időben” behatárolható a helyzetük. Ennek az írásnak ez a perspektivikusabb bemutatás volt a legfontosabb célja. Nincs tökéletes kés alapanyag. A kerámia penge törik, és az éle sem tart örökké. A titán döbbenetesen komoly terheléseket is kibír, de az éltartása pocsék. Az acélok rendkívül gazdag kínálatából viszont mindenképp lehet választani olyasmit, ami egy túlzásoktól mentes kívánságlistának megfelel. Ha saját magunknak meg tudjuk fogalmazni, hogy számunkra milyen elvárások a fontosak, és ezeket képesek vagyunk rangsorolni, akkor ehhez a listához már lehet megfelelő acélt választani. Lehetetlen elvárásokra még mindig nincsenek megoldások.
![tibor_i_fuisz: kolbásszal 20171105 071917[1] - indafoto.hu](http://img1.indafoto.hu/2/0/246594_41e9a1bd547361ae82a2b72b6d4b80ec/25939521_55055f20a60a588d5ef94367f6c7c018_m.jpg "tibor_i_fuisz: kolbásszal 20171105 071917[1] - indafoto.hu")
